Mert sok szempontból nagyon jó: együtt játszanak, ez tény. Imádják egymást, óvják-féltik, segítik egymást, szinte mintha ikrek lennének. Felragyog az egyik, ha felébred reggel a másik. Könnyes a szeme a másiknak is, ha az egyiknek fáj valami, ha rákiabálunk. Különleges kapocs van a két kicsi között.
De abban a pillanatban, amikor Zalán megszületett, és Kristóf ennek valóban a tudatára ébredt (pár hét után) elveszítettem a nagyobbikat. 1 éven keresztül éreztem, hogy valami nagyon nem működik, nem úgy szeret ez a kis-nagy fiú, ahogy előtte, és nagyon fájt, ahogy inkább az apjához húzott, és hidegebb lett a viszonyunk. Szóval tudtam ezt, de nem volt erőm, időm foglalkozni vele, igyekeztem mindent megtenni, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, és reménykedtem, hogy minden megoldódik idővel. (Néha szánalmas bohócnak éreztem magam, ahogy egy-egy mosolyért a lelkem kitettem, bohóckodtam, megalázkodtam.)
Nem akarom túlragozni, kb. 3 hete megtört a jég, és mi ismét úgy vagyunk egymással, mint a borsó meg a héja. Nem is, mint anya és fia. És én boldog vagyok:D
No comments:
Post a Comment