Oldalak

Zalan

Lilypie Fifth Birthday tickers

Kristóf

Lilypie Kids Birthday tickers

Balázs

Lilypie Kids Birthday tickers

2012. február 24., péntek

járvány és hurrikán

Szép lassan mindenki megbetegszik nálunk, elég csúnya vírus, torokfájással és lázzal, majd köhögéssel. A kicsiket is megviseli, egyedül Balázs tartja magát. Az, hogy nem alszunk, mert valaki épp lázas vagy bedugult az orra, rendben van.

De hogy egy kis csöpögős orrú terrorista ügyködjön a nap 24 órájában (- 8 óra alvás +/-2 óra), elviselhetetlen.
Ma a következőket művelte:
az optikai kábellel szörfölt - tépte ki a falból, ahová felszögelték a szerelők);
leszerelte a szappantartót;
össze-vissza huzigálta az asztalokat;
kidobálta a kazettákat, könyveket;
leöntötte a ruháját teával (2x);
összelocsolta a nappalit teával, különös tekintettel a szőnyegre és a pihiszékre;
kihúzta a tv-t a konnektorból;
eltört egy tányért;
4-szer esett le különböző tárgyakról és 16-szor szaladt neki különböző bútoroknak..

Iszonyatosan kiabáltam vele, ilyen mérges nagyon régen voltam. Fáj a fejem, tele az orrom, szeretnék pihenni, én is elég beteg vagyok, de nem lehet, mert ez a természeti csapás nem pihen. De nem ám! Aztán mégis lepihent, kifárasztotta magát, kicsit én is megnyugodtam, elringattam, most alszik.
Addig felkészülök a délutáni kitörésekre. Nemigen találkoztam még ilyen "eleven" gyerekkel. Mi lesz belőle?

2012. február 20., hétfő

kamaszodás

És én még aggódtam, hogy Balázs túlságosan "jó". Kedves, segítőkész, megértő, kitartó és még tanul is.

Hát, most már lázad is, ezerrel. Bármit teszek, mondok, szerintem még a létezésem ellen is. Nagyon nehéz ezt elviselni, a végletekig fel tud bosszantani, és meg is teszi, bármikor. Borzasztó szemtelen.

Azért vannak velünk  oly sok éven keresztül a gyerekek, és azért olyan aranyosak baba- és kisgyerekkorukban, hogy el tudjuk viselni a kamasz énjüket is. Nem pontos az idézet, de valami ilyesmiről szól.

Ez a kép még hétvégén készült, amikor minden rendben volt - ezer éve:)

tavasz

Ma végre összeszedtem a téli dekorációt... jellemző módon még az adventi naptárak is kint díszelegtek. Hétvégén ugyanis Bp-en voltunk, ahová megérkezett a tavasz:) Gyönyörű napos idő volt - szombaton legalábbis -, tavaszillatú a levegő, olvadtak a hókupacok, melegem volt a kabátban. Itthon ugyan még csak kukucskál a nap, de úgy tűnik, lassan beköszönt a tavasz.

Nagyon nem is bánom, múlt szerdán hóvihar tombolt Nyíregyen. Nem is mertem autóval elindulni, buszra szálltunk a középsővel. Nem is volt különösebb gond, bár hazafelé összefagytunk kissé - Kristóf nem hajlandó kesztyűt felvenni -, volt, hogy nagy távolságokon keresztül kellett cipelnem, mert iszonyú erős szélben zúdult az arcunkra milliónyi jégtüske. A picur azért hősiesen küzdött, nem panaszkodott, lépkedett mellettem az időnként 20 cm-es hóban. Aztán a házunk előtt elsírta magát, és sokáig kellett lehelgetnem a jéggé fagyott piros kezeket. Este pedig,azt hiszem, 2 perc alatt elaludtunk mindketten. Nem csoda, Kristóf nettó súlya már 17 kg (!), és több kilométer mászkáltam vele az ölemben.

Kedves hölgy segített az úton, felhúzta a kapucnimat, megkötötte a küzdelemben kikötődött sálamat kérés nélkül. Egy fiatal srác felajánlotta, hogy segít egy darabon vinni  kicsit - sajnos ez esetünkben nem opció. Mégis jók az emberek, nahát, még ilyet! Szóval itt a tavasz, kezdődhetnek hamarosan a véget nem érő séták, játszótéri tombolások:) És minden más gyönyörűség, óóó!

tanulási gondok

Amikor Kristóf először ment a fejlesztőbe, akkor tudatosult bennem először, hogy mi is az alapvető különbség az átlagos és az autizmussal élő gyerekek közt - tanulás szempontjából.
Volt ugye a rémes kezdet - ami ma már örömteli, sőt vágyott találkozás és tanulás -, és akkor kérdeztem. "Tényleg szükség van erre?" A válasz eléggé kiborított akkor még: "Igen, szükség van, mert az autista gyerekek nagyon ravaszak - bármit megtennének azért, hogy elkerüljék a munkát és a tanulást." (nem a gyógyped mondta, hanem egy érintett szülő, de akkor nekem sokkal jobb volt egy olyan valakitől hallani ezt, aki átélte, amibe mi csak belekezdtünk, és akinek van egy 16 éves fia, aki suliba jár, nyaral, és, bár vizuális segítségre rászorul, de mondhatni teljes értékű kamaszkort él meg - persze ez a ravasz jelző nagyon szíven ütött, nem szerencsés megfogalmazás, de értem már, mire akart utalni ezzel a hölgy).
A gyógypedtől megkérdeztem, miért kell őket ilyen szinten munkára kényszeríteni, hiszen az egykorú átlagos gyerekeknek még jó ideig semmilyen kötelező tanulást nem várnak el. "Azért, mert ők spontán, játék közben, utánzással tanulnak." Itt a kulcs.
Akkor már elég sok szakirodalmon átrágtam magam, csak épp az alapdolgokkal nem voltam tisztában. Hát igen.
És azóta is képzem magam, fejlesztek én is, tanulunk itthon is, én állandóan olvasok, laminálok, előkészülök, és képzek. Jó lenne pár óra plusz:)

2012. február 13., hétfő

szöszkeségünk

Hihetetlen egy gyerek. Olyan csibész és olyan elbűvölő egyszerre, hogy néha csak bámulok, hogyan változott meg egy pillanat alatt.

Ha az ölemben van, és nem figyelek rá, két kézzel fogja meg az arcom és fordítja maga felé, és már csábos mosollyal az arcán várakozik, és csak nevet és nevet.


Nem bírja, ha mi felnőttek összebújunk, fejti le rólam Jancsit, és már fogja a kezem, hogy emeljem, máris és azonnal.

A legnagyobb megnyugvás, ha ölben van és a vállunkra hajtja a fejét - fényképezőgép előtt nem működik.

Ha valaki elmegy, az a legnagyobb sértés számára, a becsukott ajtó előtt sír, potyogó könnyekkel.

Ölemben rögtön a dekoltázsomba csempészi az öklét. Ennyi maradt meg a szopizásból.

Ha dühös, nyögve, botladozva esik össze, kiabál, dobál, és minden eszközzel közli, ő bizony rettentően mérges!

Tükör előtt örömmel konstatálja: bababababa (ha meglát, mamamama), és ennyi a beszédről.

Rajong a zenélős, hangot kiadós műanyag ketyerékért.

Mindent, de mindent megrág, szétszed, kihúz és összetör, és nem akarja érteni a nem-et. Ha rosszat csinál, és rajtakapom, összekucorodik félve a büntetéstől (mintha legalábbis bántanám, tiszta ciki).

Egyáltalán nem hallgat ránk, huncut és elbájolós, és fékezhetetlen, örökmozgó és bújós szeretetrevágyó.

2012. február 12., vasárnap

Tanulási képességeket vizsgáló szakértői bizottság (vagyvalamiilyesmi)

Mondtam már, hogy nagyon jól haladunk a a fejlesztésen. Kristóf kinyílt, meglódult a beszédfejlődése, feladattudata van stb.
Néha azt hiszem, az egész diagnózis tévedés, csaupán lassan érik. Aztán bekerülünk egy új, ismeretlen helyzetbe, ami letöri a bizakodást.

Ez a Bizottság azért van, hogy biztosítsa a gyerekek oktatását, a tankötelezettséget. Akivel probléma van, és - általában a Nevelési Tanácsadóból - elkerül a bizottság elé, azt felmérik, és a teljesítménye alapján javasolnak neki normál, speciális iskolát, óvodát vagy korai fejlesztést. Mi ezután a vizsgálat után lettünk jogosultak a heti négy alkalommal történő ingyenes korai fejlesztésre. Mint kiderült, ez a négy alkalom nem jár, ez a maximum, amit adhatnak, és szerencsések vagyunk - és jó helyről támogattak minket -, hogy megkapjuk a maximumot. Szerencse azért kell, hogy a gyógypedagógusnak pont megüresedjen ennyi helye, és tudjon velünk foglalkozni. Természetesen szakemberhiány van.

Naszóval, a Korai Fejlesztőn történt bemutatkozásunk alkalmával már felvetődött ennek a rémséges bizottságnak a képe, ahol majd több óra várakozás után több órára be kell vonulnunk egy szűk irodába, ahol mindenféle tesztet - többek közt intelligenciatesztet fognak Kristóffal végeztetni -, és bár nem hangzott el különösebb negatívum, ellenben a sok sóhaj, és hümmögés eléggé megijesztett. A neten sem olvastam sok biztatót - csak olyasmit, hogy ne engedjük magunkat kiküldeni, mert jogunk van a vizsgálat alatt a gyerek mellett lenni (nah, ettől különösen rettegtem) -, a tértivevénnyel érkező hivatalos levél pedig a hab volt a tortán.

Idő, hely kijelölve (még január végén történt a vizsgálat), mindkét szülőnek jelen kell lennie, ha nem megyünk, hatóságilag gondoskodnak a megjelenésről, a vizsgálta több órát vehet igénybe, ezért gondoskodjunk játékról, enni- és innivalóról. Késni nem lehet, ellenben csúszás előfordulhat.

Hatalmas táskával indultunk el, volt benne minden, ami a várakozás alkalmával szükséges lehet, a parkolóban hosszas tűnődés után 2 órára váltottunk jegyet, és bementünk. Szépen vetkőztünk le, amikor egy hölgy jött ki az ajtón (még volt kb. 5 percünk), és mondta, hogy ha Kristófék megérkeztek, bemehetünk. Kedves volt és mosolygós. Bemálháztunk, és kezdődött a móka. Kristóf ezerrel kapaszkodott apába, és kiabált - de legalább nem sírt -, és a vizsgálat teljes tartamára nem volt hajlandó sem a hölgyre nézni, sem leszállni apa öléből, csak menjünk-menjük.

És, döbbenet, mindenhol kedves emberek fogadtak, a vizsgálatot végző hölgy is együttérző volt, nem erőszakoskodott, kérdések alapján vette fel az "anamnézist", hogy mit tud a gyerek, mit nem, és kaptuk meg a hozzájárulást a fejlesztésre. Közölte, úgy ítéli meg - főleg az elmondásunk alapján -, hogy Kristóf nem sérült értelmileg, csak épp nem mutatja meg, mire képes, így majd a speciális autista ovis csoportot javasolja, de 1évig még szerinte is maradjunk fejlesztésen, januárban lesz újra jelenésünk. Hivatalos, részletes jelentés később érkezik. Az ovit pedig nézegessük, esetleg szeptembertől, ha lesz üres hely, megpróbálhatjuk.
20(!) perc alatt végeztünk, kint Kristóf már szépen öltözött felfelé.

Ettől féltem én ennyire?
Valahogy mindenhol kedves, segítőkész emberekkel találkozom. Biztos fogok másfélékkel is majd, mert most mégis speciális gyógypedagógusok, pszichológusok, orvosok vannak körülöttem, akiknek mindez nem újdonság, és a 'normál' társadalom nem túl elfogadó, de mégis, olyan sok remek emberrel találkozom, döbbenet ez a sok segítő szándék. Bár kevés a segítség, de jó tudni, hogy nem vagyunk egyedül, és sok mindenkihez fordulhatunk - ha a barátokat és ismerősöket le is építettük időközben. És a sok sorstársról még nem is beszéltem.

nahát

Balu hétfőn-kedden beteg volt, gyomorgörcs, kis gyomorvírus.
A csütörtök hajnal már engem talált a wc-ben térdelve, mert én már egy extrább verziót fogtam ki.
És tegnap éjjel Kristóf is kiküldte magából a vacsoráját - pedig igazán alig eszik valamit, de már jól van. Viszont alig aludtam.

A jó hír, hogy a gyomorvírus megjelenése óta nem nagyon bírok enni, így már pár kg lement rólam. A rossz, hogy így sose fogom kialudni magam, pedig már majdnem úgy tűnt, hogy most sikerül..

2012. február 8., szerda

szánkóztunk

Mindenhol erről olvastam, minden gyerekes család előkapta a szánkóját és örömködött egyet erre a nagy hóra. Annyira vártam már, ez a +10 fokos január semmire se volt jó, csak szaporodtak a bacik, tele volt a levegő porral és kosszal és szeméttel, mióta havas minden, valahogy sokkal tisztább is. (eltekintve persze az előszobától, ahol a levetett téli cipők csöppet sem szolidan csorgatják a sáros levüket) Persze a média azért jól ránk ijesztett, szerintem egy ország várta aggódva azt a nagyon hideget és méteres hótakarót, amit jósoltak, pénteken az orkános és tényleg nagyon hideg szélben épp ezerfelé rohangáltam, és mindenhol ez volt a téma, ahol megálltam pár percre. Azt azért nem tudom, hogy a városokban miért gondolták úgy az emberek, hogy éhen halnak, ha most azonnal nem vásárolnak mázsányi kenyeret, lisztet és cukrot, a pánikhangulat eluralkodott.
Vártuk a havazást, és semmi.. Aztán valamikor éjszaka elkezdődött és nem volt szép, igazi hófúvás alakult ki, hideg is volt, nem is mentünk szánkózni, se sétálni, leginkább az orrunkat se dugtuk ki a lakásból, ahol végre fűteni kellett (a szigetelés és az ajtócsere óta gyakorlatilag nem fűtünk, és folyamatosan 22-24 fok van a lakásban, ami kicsit sok is az eddig megszokott 20-22-höz képest, de emiatt nyilván nem panaszkodom, a hideg óta egyébként is mindennap megy a kazán egy kicsit). Szóval a pánikhangulat helyett végre igazi tél van, és tegnap vezetni is mertem (nincs téli gumink, ezért én nagyon hidegben és hóban nem vezetek), semmi gond nem volt.

Aztán tegnap gyönyörű napsütésben, nulla fokban elmentünk 4-en (én+3 gyerek) szánkózni, de nem volt az igazi. Kristóf nem akart sétálni jönni, a szánkózás hallatára viszont meggondolta magát: emlékezett rá mi az, és nagyon örült neki. Az első két beborulásig, mert hát hiába, nagy volt a hó (20 cm), és porhó lévén kicsit sem tapadt, Kristófnak fázott a keze, de hősiesen húzta később a Zalánnal teli majd az üres szánkót.. Zalán elképedve figyelt, aztán az ücsörgés tetszett neki, de a fénypont a ház végében található ócska két hinta volt, abba fészkelte be magát, alig lehetett felvontatni pár perccel később. Kristóf követte, nyilván, mostanában megint teljesen összenőttek, semmit nem csinálnak a másik nélkül.


Úgyhogy Kristóffal lehet már szánkózni, de Zalussal még várni kell. Én is rájöttem, hogy a havat igazából a meleg lakásból szeretem leginkább nézni, ha már síelni nem jutok el a közeljövőben, és szerintem már soha többé, mert elég kicsengetni a nyaralásokat, ennyi embert síeltetni sokkal több kellene. Kibírom, öreg vagyok már hozzá:)

2012. február 7., kedd

Balázsról

nehéz mesélni mostanában. Távolodik tőlünk, és nem tudom, miért ilyen gyorsan. Talán az elmúlt párt hónap történései jelentették a végső lökést, most már csak ritkán fordul elő, hogy kibújik a szobájából. Tudom, hogy normális és élettani, de azért nehéz is.

Azért jövő héten elmegyünk kettesben (!!) egy teniszversenyre.
Mióta is nem voltunk kettesben sehol? Több, mint 4 éve, jaj, nehéz volt ez, hiszen előtte mindig és mindenhol ketten voltunk, legalábbis nagyobbrészt. Nagyon várom, és Jancsi egy hős, amiért bevállalja a két picurt, pedig lehetőséget kínáltam neki a tiltakozásra, de szerencsére nem élt vele.
Voltam bent az ofőnél, nincs nagy gond Baluval, a tanulással, magatartással, szorgalommal se, de a közösségi élete nagyjából nulla, és néha egészen szemtelenül-pimaszul reagál. Egyfelől azt gondolom, ez legyen a legnagyobb bajunk, másfelől viszont talán nem ártana végre már normális kapcsolatot kialakítani azokkal, akikkel még 4 évig együtt fog járni. Persze, hogy én mit gondolok és szeretnék, az mostanában nem döntő jelentőségű Balu számára.

Ismét elkezdett gitározni is, ennek nagyon örülök, bár már úgy tűnik, alább is hagyott a nagy lendület:/ Vannak barátai is, az osztályból is, csak még elég felszínes kapcsolatok.. Alakul a gyerek. Beszélgettünk a továbbtanulásról... az új támogatott helyeket és a tanulmányi szerződéseket nézve - amit annak kell kötnie, aki esetleg államilag finanszírozott képzésben tanul majd -, az egyetlen járható útnak a külföldi ösztöndíj tűnik. De ez még nem most van. Bár a nyelveket kétségkívül most kell tanulni, ebből legalább nem lesz gond, úgy tűnik, jó nyelvérzéke van a kölyöknek, és bátran beszél is.

Szerintem nem fogok találni képet Baluról:D mindig elbújik mostanában a nagyfiú - hamisítatlan kamasz.

2012. február 2., csütörtök

korai fejlesztő - rémséges kezdetek

Hála az ismeretségnek, nem sokáig kellett várnunk, január 3-án indult is Kristóf első foglalkozása. Volt ugyan szó róla az ismerkedéskor, hogy foglalkozáson szülő nem lehet bent, de a részletek valahogy elsikkadtak. Gondoltam, szépen beszokunk, mint az oviban szokás. Persze, most lelőttem a poént, szó sincs semmilyen szoktatásról. Egyszerűen leválasztották rólam az üvöltő gyereket. Én elképedve álltam a folyosón és hallgattam a zárt ajtókon keresztül is kihallatszó üvöltést: "nemnem, anya, segítse, deje vissza" és én már kint sírtam, rázkódtam a zokogástól, míg az irodás hölgy be nem hívott magához, és meg nem nyugtatott. Be akartam menni a síró gyerekért, és elvinni, hogy soha többé ne jöjjünk vissza, szerencsére - utólag nézve - nem volt rá alkalmam. Elmagyarázták a miértet (előtte jobb lett volna), a következetességet, a célokat.
Aztán 20 perc múlva elcsendesedett a kicsi is, és csak néha hallottam - ajtónyitásnál - egy-egy halk anya-t. Na szóval, nem volt könnyű, később kiderült, nagyon nehéz volt megnyugtatni Kristófot, rúgott, ütött, végül egy kis vizes törülközős simogatás segített, de semmilyen formában nem kommunikált Erzsikével. Végül félóra elteltével egy kisírt szemű, piros arcú csapzott kisfiú futott felém.
Nem kérdezgettem, csendben indultunk hazafelé, majd 10 perc elteltével végre elkezdett csacsogni Kristóf is.

A megérkezés még a következő pár alkalommal is necces volt, de már nem kiabált Kristóf, csak csendesen sírdogált, és 5 majd 2 perc sírás után dolgozni is lehetett vele. Mostanra eljutottunk oda, hogy önállóan megy be, szépen dolgozik, kialakult a "feladattudata", Erzsikének már puszit is adott (igaz, csak egyszer), és hetente 3-szor (ebből egy dupla alkalom) tudja, hogy ez a dolga. Nagyon klassz pedagógust vezetett elénk a jószerencse, Kristóf bízik benne, esetenként menedéket is talál nála, pedig csak 7-szer voltunk eddig. Szóval ovi helyett most így fejlődik, egyedül a közösségi élet nem megoldott, de nem lehet mindent egyszerre. Zárt helyen még a gyerekek sem érdeklik Kristófot, játszótérre meg úgyis járunk tavasztól.

Zalán futása

Naná, hogy sablonos, de Zalán fut. Mindig, mindenhová, igen-igen sajátos stílusban. És közben kiabál, mamama, babababa és társaik. Nem szegi kedvét, ha elesik vagy ha lepottyan valahonnan, ami gyakran megtörténik. Csak akkor sír, ha igazán megütötte magát, szerencsére ritkán.

Nagy hősöm, nem szopizik immár, és gyakorlatilag kis apai segítséggel és igen könnyen vette az akadályt. Jót is szórakoztam magamon, hiszen mindig úgy gondoltam, hogy egy ilyen cicifüggő kisfiútól nagy meló lesz elvenni a legkedvesebb "barátját", és semmi:) Nagyfiú már, hiába. Keveset alszik, bár már egyre jobban, egyre jobban eszik és egyre jobb étvággyal.

Szeret - mostanában inkább csak szeretne - sétálni. Néha viszem magam fejlesztésre, s míg Kristóf dolgozik, mi kint sétálunk és később Zalán szórakoztatja a várakozókat. Mindenkihez van egy-két kedves "höö"-je.
Akaratos nagyon, visít és eldobálja magát, ha valami nem a szájíze szerint alakul. Szinte lehetetlen korlátokat szabni neki, mert úgyis megcsinálja a tiltott dolgokat is, akár 100-szor is egymás után. És néz kihívóan, hogy mit szólunk hozzá. Vicces kisfiú, dobálja magát, szándékosan szórakoztat. Apával egyre szorosabb a kapcsolata, imádja a nagy birkózásokat.Anyukámmal már nagyon jóban van, mostanában sokat vannak együtt, míg Kristóffal a fejlesztésen vagyunk, őt is bűvöli folyamatosan.

Viszont harap! És csapkod, és a csettintést gyakorolja:) Nehéz vele, de nagyon szórakoztató. Örökmozgó nagyfiú, aki időnként a lábujját szopizza:)

Kristóffal kezdem

mint oly sokszor, és hát igen, lényegesen több figyelmet kap a mi középsőnk, mint testvérei, ami nem kevés lelkiismeret-furdalást okoz. Azzal vigasztalom magam, hogy szeptembertől Kristófnak ovi, és akkor egy évet Zalánnal leszek itthon. Legalábbis a délelőtt csak az övé lesz. És igyekszem, de most nyilván Kristóf a középpont.

Szóval az újév új hajjal kezdődött, amit apa alkotott Kristóf fejére, és be kell látni, elképesztően nagyfiús lett. És gyönyörű. Nagyon nem lehet fotózni, mert ha észreveszi a fényképezőgépet, kiugrál belőle, plusz grimaszol és felfújja az arcát.
Új skill a csapkodás. Aminek nagyon-nagyon nem örülök. Ha nem tetszik valami, csapkod. Általában ami mellette van, de az igazi a mosógép és a hűtő, lévén azok jó nagyot szólnak. De igazából nem válogat, csapkod bármi keze ügyébe esőt, ha nincs más, a saját hasát. Vagy apát - én nem tűröm, mérgesen rákiabálok, ha megpróbálja, ezért engem általában elkerül. A kórházi vizsgálaton kezdődött, akkor csapkodott először, és nem, ezt a szokását nem akarja csak úgy elhagyni. De legalább Zalán is megtanulta, így ketten csapkodnak. De míg Zalus mérgesen, addig Kristóf hidegvérrel: üt, és nagy komolyan figyeli a hatást. (ez amúgy jó hír, nem önkívületi az állapot, egyszerűen csak így büntet)

Zalánnal továbbra is idilli a kapcsolatuk, mostanában nagyon anyás (persze apás is, de én lettem az elsőszámú), anyukámat is egyre jobban elfogadja - sokat is vannak együtt -, beszédesebb, és időnként rá lehet szorítani az önállóságra. Pl. félig ráadom a nadrágját, akkor felhúzza. Egyedül nem, kivéve, ha nem kötelező: egyik este Zalánról csúszott le a pizsinadrág, Kristóf segített neki levenni, majd felhúzta magára, a saját pizsijére! Itt van a gond, ami egyik oldalról jó is, persze, meg tudja csinálni, ha akarja. Vagyis a motiváció a kulcs.. Biztosan megtaláljuk előbb vagy utóbb, és nyilván ez is változik az idő múlásával, de addig beleőszülök. Nem hatja meg a dicséret, a jutalom, a fenyegetés, semmi. Egy mániája van, a rajzfilmek (néhány legalábbis), és pont ezt nem igazán célszerű nyakló nélkül használni, túl azon, hogy alapesetben is milyen károkat okozhat a tévézés, a korlátlan, vagy túl sok tévézés, Kristóf képes lenne teljesen belemerülni..

Nem eszik ám, legalábbis nagyon válogatva, bár este, ha összeül a család, időnként a kicsik is letelepszenek, és egész normális mennyiségeket esznek, viszonylag kulturáltan:)
Mániás kézmosó, de egyedül csak nagyon ritkán mos kezet, képes 15 percig is állni a fellépőn, és várni a segítséget. Persze, ha bemegyek, és mondom (és mutatom), mit csináljon, megcsinálja, szinte észre sem veszi, hogy egyedül végezte el a dolgot. Általában nem lehet ráerőszakolni semmit, játékot se, de ha elkezdünk játszani, általában örömmel csatlakozik.

Fejlesztésen nagyon összebarátkozott Erzsikével, már hetente 4 alkalommal járunk, ügyesen, önállóan dolgozik, és már-már örömmel megy be "tanulni". Érezhető a foglalkozások hatása, bár én itthon nagyon nehezen veszem rá a feladatokra, nem vagyok elég következetes, és időt se nagyon találok, az előkészületeket pedig rendre elfelejtem, és így hamar kizökken Kristóf a rutinból. Szóval nekem még nagyon sokat kell tanulnom, és dolgoznom ezen az egészen.

Az idegen helyen való szorongás kicsit sem csökkent, sajnos, bár már nem rugdos legalább, de krokodilkönnyekkel sír, ha hozzászólnak vagy pláne hozzáérnek. Ha kényszerítjük, hogy egy ismeretlen, zárt helyre bejöjjön velünk. A 3 éves státuszvizsgálatot gyakorlatilag végigüvöltötte, és a doktornéni plusz asszisztens és a védőnő most csak elnézően, és együttérzőn mosolyogtak. Egy évvel ezelőtt sokkal nagyobb volt a szemöldökfelhúzó, biggyesztő, negatív megjegyzések száma. Hát ez van. A dokinéni mondta, hogy nahát, micsoda gyönyörű, egészséges kisfiú, milyen hihetetlen, hogy gond van vele, és milyen kegyetlen az élet, hogy bármennyire is remek és rendes anyuka vagyok, ez történt velünk. Aranyos volt, de csak megríkatott:/

Amúgy Kristóf 3 évesen 102 cm és 16 kg, és valóban kicsattan az egészségtől, tavaly télen voltunk utoljára dokinál. Járunk helyette máshová.

Azt hiszem, most már kimondhatom, hogy úgy tűnik, nincs gond Kristóf értelmi képességeivel, könnyen és gyorsan tanul, feladattudata van - épp csak nem tudja megmutatni a környezetének. Ezen kell dolgoznunk.

És nagyon nagy és örömteli hír, hogy már több napja együtt alszik a két kislegény a gyerekszobában, este 9-fél 10-től egészen reggel 5-6-ig. Aztán átjönnek vagy átmegyek hozzájuk, és olyan 7-fél 8-ig még alszunk

az évet megnyitom

És merem remélni, hogy nem lesz olyan a folytatás, mint a január volt. Mert ez egy szemét hónap volt, de szerencsére csak foszlányok maradtak meg bennem róla.
Volt egy apró kis műtétem - tényleg apró, de arra pont elég volt, hogy rosszul érezzem magam és fetrengjek olyan 3 hetet, már amikor tudtam -, aminek kapcsán fény derült az extrém magas vérnyomásomra - 200/110 volt, amit hosszas tornázás után sikerült 160/100-ra leküzdeni, így már a műtét is elvégezhető volt. Folyománya: Zalus immár nem szopizik többé (már egy hete!), meglepően jól viseli a nehézségeket. Amúgy sokat fejlődött, nagyon akaratos, de - és ez nagy parám most már - a beszéde csak nem akar megindulni.

Kristóf 3 éves lett, és kapott egy trambulint - jó buli, még engem is elbír, bár én nehezen bírom a saját súlyom is -, és lezajlott nálunk minden idők legkatasztrofálisabb szülinapja. Semmi nem tetszett neki, semmi nem volt jó, ellenben reggeltől délután 3-ig a nyavalygást a sírás szakította meg csak néhány percre, mígnem egy korai délutáni alvás pontot tett a borzalmas szülinap végére.

És járunk persze fejlesztésre, indul szépen a beszéd, a feladattudat, néminemű önállóság is. Az idegen helyen való szorongás ellenben nem csökkent, sőt. Az akaratosság időnként egekbe rúg, viszont a mosolygós manipulálás, elbűvölés is színre lépett. (ez legalább tényleg aranyos)

És persze Balázs tanul - azt hiszem, legalábbis -, teniszezik, hétvégén időnként "bandázik". Holnap jelenésem van az osztályfőnökénél, khmm.

Részletek a napokban, mert fontos nekem a blog, gyógyít és elgondolkoztat, és emlékeket hív elő, de a blogolvasással is el vagyok maradva, 862 olvasatlan bejegyzés vár rám, kb. 1000 olvasatlan e-mail, és iszonyat sok feltorlódott házimunka, és anyai kötelezettség. (és persze feleségnek sem vagyok túl penge mostanság, nyilván)

És köszönöm az érdeklődést, ez is jólesett, nem kevéssé. Hajrá február, hozz sok jót!