szöszkeségünk

Hihetetlen egy gyerek. Olyan csibész és olyan elbűvölő egyszerre, hogy néha csak bámulok, hogyan változott meg egy pillanat alatt.

Ha az ölemben van, és nem figyelek rá, két kézzel fogja meg az arcom és fordítja maga felé, és már csábos mosollyal az arcán várakozik, és csak nevet és nevet.

Nem bírja, ha mi felnőttek összebújunk, fejti le rólam Jancsit, és már fogja a kezem, hogy emeljem, máris és azonnal.

A legnagyobb megnyugvás, ha ölben van és a vállunkra hajtja a fejét - fényképezőgép előtt nem működik.

Ha valaki elmegy, az a legnagyobb sértés számára, a becsukott ajtó előtt sír, potyogó könnyekkel.

Ölemben rögtön a dekoltázsomba csempészi az öklét. Ennyi maradt meg a szopizásból.

Ha dühös, nyögve, botladozva esik össze, kiabál, dobál, és minden eszközzel közli, ő bizony rettentően mérges!

Tükör előtt örömmel konstatálja: bababababa (ha meglát, mamamama), és ennyi a beszédről.

Rajong a zenélős, hangot kiadós műanyag ketyerékért.

Mindent, de mindent megrág, szétszed, kihúz és összetör, és nem akarja érteni a nem-et. Ha rosszat csinál, és rajtakapom, összekucorodik félve a büntetéstől (mintha legalábbis bántanám, tiszta ciki).

Egyáltalán nem hallgat ránk, huncut és elbájolós, és fékezhetetlen, örökmozgó és bújós szeretetrevágyó.