Először szomorút akartam írni, de vannak nevetések is, csak épp átjárja a napjainkat ez a ködös-melankolikus érzés, ami a november sajátja - lenne, ha nem ragyogna kint a nap, nem lennének csodás színek és fények. Szerencsére. Épp elég a benső bizonytalanság.
Igazából nagy baj nincs. Vagy nincs még. Vagy mit tudom én. Nem fogom tudni leírni, hogy mi is van most velünk, mert még vizsgálatok sora vár ránk, és nem festem az ördögöt a falra, ott van az anélkül is, mint tudjuk. Kristóffal vannak a gondok, aki mint eddig is tudtam, különleges eset. Le akartam írni, hogy voltunk képesség-vizsgálaton, amit egy nagy kirándulássá alakítottunk vonatozással-buszozással, nem kis örömet okozva ezzel Kristófnak, de majd később, most vár még ránk néhány vizsgálat, és ez is épp elég erőt kivett belőlem:/ 15 percig tartott, míg Kristóf megnyugodott, miután beléptünk a helyiségbe, addig ordított és könnyekkel, kiabálva, nyögve ismételgette, hogy ajtó, kimenjünk, játszira, vonat és minden szót, ami menekülést jelentett volna számára. Semmi nem nyugtatta meg, most épp csak nem menekültünk el a helyszínről, hanem megvártam, amíg az ölemben lehiggad. Aztán már játszott, elment mellőlem, megnyugodott. Kár, hogy máshol nem tudjuk mindig kivárni ezt a 15 percet.
A lényeg, hogy fejlesztünk, gőzerővel, beszédben, szociális képességekben, önállóságban van nagy lemaradása, hát teszem a dolgom, és próbálok finoman fejleszteni.
Előkerült néhány könyv, amiket eddig fitymálva néztem le, élükön az Anya taníts engem!-el, bizony van az az élethelyzet, amikor szükség van rájuk (mert bár Vekerdy hívőként fennhangon hirdettem azt, hogy az egészséges kisgyerek 3 éves koráig "önmagától" fejlődik, a szülők mellett, és a legfontosabb fejlesztés a szabad játék, és Nyitott Akadémián és Vekerdy, Ranschburg, Popper Péter könyveken és előadásokon művelődtem), bizony elérkeztem ahhoz az élethelyzethez, ahol jegyzetelem Kristóf napi szókincsét, és a gyűlölt formabedobóba préselek be kockákat meg rombuszokat, és igyekszem rávenni a kicsit, hogy rajzoljon - másoljon utánam, építsen utánam - hasztalan persze.
Szóval nem egyszerű a helyzet, a napok peregnek, álmos vagyok, a legkisebb fogzik ezerrel, és próbálom minimálisra csökkenteni a szopizásokat, mert nem bírom tovább a harapásokat (igazából szeretném teljesen elhagyni, de attól még kicsit messze vagyunk). És persze próbálok Zalánnal is "minőségi" időt tölteni.
Nem csoda, hogy a kimerültség testi tüneteket is produkál, beszereztem egy helyes kis "gerincsérvet". Nem tudom az-e, mert orvoshoz menni se kedvem, se időm, apának van, az ő segítségével diagnosztizáltam magam (google barátunkhoz sem fordultam, jéé, erre csak most eszméltem), a sérvkötő segít valamennyit, még egy adalék a mostanában nem túl igényes kinézetemhez, hurrá!
De Jancsi sem kispályázik, az elmúlt két este iszonyú - migrénes? nem tudom, nekem sose volt ilyen - fejfájással, homályos látással, rosszulléttel küszködött. Ez nem hangzik olyan borzasztóan, a talaj akkor csúszott ki a lábam alól, amikor megláttam, hogy folyik a könnye a fájdalomtól - soha nem sírt még, akkor sem, amikor a térde egy rossz lépés miatt a spájzban maradt, míg ő a konyhába fordult, amikor műtötték, amikor a sérve úgy beállt, hogy nem bírt mozogni. A két kicsi születésekor láttam csak őt könnyezni.
Itt már gugliztam, és az első találatok között persze szerepelt az agydaganat. Itt hagytam abba a diagnosztizálást, mégsem vagyok egy dr Ház. Bár úgy döntöttem végül, hogy migrén, mert persze Jancsi sem megy orvoshoz. Naná.
November végén megyek Zalánnal és Baluval két napra Pestre, verseny lesz, és végre talán beszélgethetek Tomiékkal, nagy szükségem van most igazi barátokra:)
