Tanulási képességeket vizsgáló szakértői bizottság (vagyvalamiilyesmi)

Mondtam már, hogy nagyon jól haladunk a a fejlesztésen. Kristóf kinyílt, meglódult a beszédfejlődése, feladattudata van stb.
Néha azt hiszem, az egész diagnózis tévedés, csaupán lassan érik. Aztán bekerülünk egy új, ismeretlen helyzetbe, ami letöri a bizakodást.

Ez a Bizottság azért van, hogy biztosítsa a gyerekek oktatását, a tankötelezettséget. Akivel probléma van, és - általában a Nevelési Tanácsadóból - elkerül a bizottság elé, azt felmérik, és a teljesítménye alapján javasolnak neki normál, speciális iskolát, óvodát vagy korai fejlesztést. Mi ezután a vizsgálat után lettünk jogosultak a heti négy alkalommal történő ingyenes korai fejlesztésre. Mint kiderült, ez a négy alkalom nem jár, ez a maximum, amit adhatnak, és szerencsések vagyunk - és jó helyről támogattak minket -, hogy megkapjuk a maximumot. Szerencse azért kell, hogy a gyógypedagógusnak pont megüresedjen ennyi helye, és tudjon velünk foglalkozni. Természetesen szakemberhiány van.

Naszóval, a Korai Fejlesztőn történt bemutatkozásunk alkalmával már felvetődött ennek a rémséges bizottságnak a képe, ahol majd több óra várakozás után több órára be kell vonulnunk egy szűk irodába, ahol mindenféle tesztet - többek közt intelligenciatesztet fognak Kristóffal végeztetni -, és bár nem hangzott el különösebb negatívum, ellenben a sok sóhaj, és hümmögés eléggé megijesztett. A neten sem olvastam sok biztatót - csak olyasmit, hogy ne engedjük magunkat kiküldeni, mert jogunk van a vizsgálat alatt a gyerek mellett lenni (nah, ettől különösen rettegtem) -, a tértivevénnyel érkező hivatalos levél pedig a hab volt a tortán.

Idő, hely kijelölve (még január végén történt a vizsgálat), mindkét szülőnek jelen kell lennie, ha nem megyünk, hatóságilag gondoskodnak a megjelenésről, a vizsgálta több órát vehet igénybe, ezért gondoskodjunk játékról, enni- és innivalóról. Késni nem lehet, ellenben csúszás előfordulhat.

Hatalmas táskával indultunk el, volt benne minden, ami a várakozás alkalmával szükséges lehet, a parkolóban hosszas tűnődés után 2 órára váltottunk jegyet, és bementünk. Szépen vetkőztünk le, amikor egy hölgy jött ki az ajtón (még volt kb. 5 percünk), és mondta, hogy ha Kristófék megérkeztek, bemehetünk. Kedves volt és mosolygós. Bemálháztunk, és kezdődött a móka. Kristóf ezerrel kapaszkodott apába, és kiabált - de legalább nem sírt -, és a vizsgálat teljes tartamára nem volt hajlandó sem a hölgyre nézni, sem leszállni apa öléből, csak menjünk-menjük.

És, döbbenet, mindenhol kedves emberek fogadtak, a vizsgálatot végző hölgy is együttérző volt, nem erőszakoskodott, kérdések alapján vette fel az "anamnézist", hogy mit tud a gyerek, mit nem, és kaptuk meg a hozzájárulást a fejlesztésre. Közölte, úgy ítéli meg - főleg az elmondásunk alapján -, hogy Kristóf nem sérült értelmileg, csak épp nem mutatja meg, mire képes, így majd a speciális autista ovis csoportot javasolja, de 1évig még szerinte is maradjunk fejlesztésen, januárban lesz újra jelenésünk. Hivatalos, részletes jelentés később érkezik. Az ovit pedig nézegessük, esetleg szeptembertől, ha lesz üres hely, megpróbálhatjuk.
20(!) perc alatt végeztünk, kint Kristóf már szépen öltözött felfelé.

Ettől féltem én ennyire?
Valahogy mindenhol kedves, segítőkész emberekkel találkozom. Biztos fogok másfélékkel is majd, mert most mégis speciális gyógypedagógusok, pszichológusok, orvosok vannak körülöttem, akiknek mindez nem újdonság, és a 'normál' társadalom nem túl elfogadó, de mégis, olyan sok remek emberrel találkozom, döbbenet ez a sok segítő szándék. Bár kevés a segítség, de jó tudni, hogy nem vagyunk egyedül, és sok mindenkihez fordulhatunk - ha a barátokat és ismerősöket le is építettük időközben. És a sok sorstársról még nem is beszéltem.