mindkettő önfejű és fékezhetetlen

Azért ez fura, hogy egy szuper nyugis kisgyerek után - Balázs -, aki még kamasznak is abszolút könnyen kezelhető, két ilyen kis égedelmem született.
Két abszolút semmilyen korlátozást nem tűrő fiú.

Kristóf már megint napjában többször szalad el, amerre és amikor épp gondolja, és csak vigyorogva sandít hátra, ha látja, hogy közeledem - és bár tudja, hogy mérges vagyok, elmondom többször is, hogy mi a feltétele a sétának, és így hazamegyünk (mert ilyenkor nyilván hazamegyünk, ezért jó érzékkel a kint töltött idő utolsó negyedére halasztja ezeket a szökéseket), egyszerűen nem érdekli. Passz.

Zalán pedig eddig összesen egyszer nem kajálta fel a homokozók és a kavicságyak földtartalmát - biztosan valami szuper érdekes vette el a figyelmét -, azóta viszont töretlenül zabálja (ennél jobb szó nincs rá), és ha 20-szor szólok neki, 21-szer tömi magába. Most komolyan?! Mást pedig csak ímmel-ámmal fogyaszt. Hogy van ez?

Nem mellesleg egyik gyerek sem tűri a köteléket (Zalánt ma mei tai-ba akartam rakni, de kirúgta magát, egyelőre felhagytam a hordozással), a nem-et, a korlátokat.

Még bírom idegekkel, de néha úgy érzem, már nem sokáig. (És apa is kezd látványosan szenvedni tőlük. Hajajj, kell valami kapaszkodó, de a könyvet is inkább Balázsnál tudom használni.)