Csibészek

... és olyan nagyok.

Kristóffal úgy sétálunk, hogy fogja a kezemet, és beszélget: "figyelj, anya", és utána mondja és mondja, vagy ordítja és kiabálja, hogy "kukásautó, bicigli, bácsi, elment a bácsi, lepüj a madáj, vagy épp bokkojics" (ami a brokkoli tisztességtelen neve).

Zalán közben a hasamon van, ránk húzva apa bélelt széldzsekije, így nem fázunk, és otthonról is könnyebb elindulni, nem kell michelin babává öltöztetni Zalánt, így nem ordít (annyira). Azt az 1-1,5 órát, amit lenn sétálunk, kibírom, itthon úgyis a hátamon szunnyad 1-2 órát napközben, az nem megterhelő (annyira - de úgyis jógázom).

Mindennap mondókázunk, és mindennap tanulunk is egy újat (igen, én is, nem mama-többes), és mindennap sétálunk, és játszunk együtt. Mostanában korán reggel megfőzök, este mindent elmosogatok, söprök és felmosok, így napközben van rájuk időm. Igénylik, Zalán épp szeparációsan szorong, vagyis, ha eltűnök, és ő látja, vagy meglát, azonnal elkezd ordítani. Ha úgy tűnök el, hogy elmerülten játszik, nem hiányol egész sokáig. Kristóf pedig nem viccel és nem ordít: jön, fogja a kezem: "gyere anya, figyelj.." Ennek persze nem lehet ellenállni :)

Szóval még mindig nehéz, és folyton fáradt vagyok, és nincs időm, de mégis, 1-2 hete kicsit fellélegeztem, látszik az alagút vége.