A legnagyobb baj az, hogy elvesztettem a humorérzékem, pedig az sok mindenen átsegített. Jó lenne visszakapni, bár tudom, hogy tart még a gyászidőszak (meg kell gyászolnom az egészséges fiam elvesztését), hátha lesz még jobb. A minap döbbentem rá, hogy savanyodom, amikor valamiért bohóckodtam, és Jancsi mosolyogva említette meg, milyen rég látott ilyennek.
Az is baj, hogy mióta ez az év elkezdődött betegség ért betegség után, ami biztos nem véletlen, és talán köze van a felborult lelki egyensúlyomnak. Rengeteg feladat és tennivaló halmozódott fel az elmúlt két hónapban, de néha érzem már a régi energiát, talán talpra állok.
Azt hiszem, nem a világ vége, hogy Kristóf autizmussal él. Megoldjuk együtt, nyilvánvaló, csak olyan rossz:
- amikor a játszótéren hiába faggatják a gyerekek, nem válaszol, csak mosolyog;
- amikor meg akarják magyarázni (rokonok, ismerősök), hogy áá, nincs is semmi baja ennek a gyereknek, hisz az ő ismerősük is későn kezdett beszélni/öntörvényű/zárkózott volt, és fogalmuk sincs erről az egészről, azt hiszik nyilván, hogy jó kedvemben találok ki diagnózisokat a gyereknek, mert unatkozom;
- amikor a fejlesztésen hasonszőrű szülőkkel találkozva csak azt hallgathatom, hogy nekik milyen rossz, az emberek nem értik meg őket, az állam nem támogat (vagy alig), az emberek nem becsülik meg az egészséges gyereket, nincs kihez fordulni, ha segítség kell (és ezt minden egyes alkalommal, állandóan nyomatják);
- és amikor a legegyszerűbb helyzet is olyan nehéz (pl. bemenni Kristóffal az első emeleti kedves szomszédhoz, csak egy pillanatra; vagy igazolványt csináltatni neki stb.)
Szóval vannak dolgok, de itt a tavasz, minden szép lesz, a két blogot majd hamarosan egybe pakolom, és sokat fogunk nevetni.
No comments:
Post a Comment