Öncenzúra

Nagyon megtetszett a Zugblog ötlete: írjunk hetente többféle nézőpontból egy adott témáról. Terveztem is, hogy megteszem, majd úgy látszott, természetesen nem lesz időm rá, de most valahogy mégis szorítottam egy csepp szabadidőt, mert így jött össze.

Blogolni naplózás miatt kezdtem. Valahogy annyira összefolytak a napok, hetek, hogy gondoltam, valamit megmentek a családomnak, és nekem is, és milyen jó lesz, ha később újra olvassuk. Esetleg a gyerekek is, bár ez még nem biztos. A nagy tud a blogról - és bár időnként tagadja, szívesen olvasgatja a róla szóló megjegyzéseket, és időnként véleményt is nyilvánít róluk -, a kicsik még ráérnek, bőven. A férj nem olvasgatja, sőt bele sem nézett, de nem bánja, anyukám olvas viszont, és több ismerős is - bár nem tudom pontosan kik, lévén nem állandó olvasóim.

Először azt hittem, teljesen őszinte leszek. De persze egy dolog leírni, hogy milyen nagyot nőtt ez a gyerek, és miket alkotunk, főzünk, esetleg leírni a gondolataimat röviden egy-egy történetről. De úgy gondoltam, jó terápia is lesz a blog - valamilyen szinten az is -, és ahogy kiírom magamból a bántó dolgokat, túl leszek rajtuk. De nem működik, általában nem. Mert volt olyan eset, amikor napokig haboztam, hogy leírjak-e valamit, ami engem nagyon bántott, viszont tudtam, ha leírnám, a hozzám közelálló családtagot bántanám. És nagyon örültem, hogy nem írtam meg, mert pár nap múlva olyan dolog történt, ami mindent megváltoztatott, és amúgy sem volt igazam. Vagy amikor olyanok bántottak meg, akiket barátaimnak hittem, de akkor meg túl büszke voltam, és nem akartam panaszkodni. Utólag ez is jó döntésnek bizonyult.
Azért jellemző módon egy-egy kulcskifejezésnél megugrott a látogatói statisztika - na jó, ugrálásról nincs szó, de szemmel láthatólag megemelkedett.
Vagyis általában adok egy pár napot, ha még akkor is meg akarom írni, hát legyen.

A másik nehézség a személyiségi jogokban rejlik. Mert az egy dolog, hogy én vállalom magam, és nem különösebben izgat, ha valaki rám ismer, de van férjem, vannak gyerekeim.
A férj nem bánja, a kamasz nem bánja, legfeljebb néhanap, illemből. És arra jutottam, hogy a gyerekek olyanok lesznek, mint mi - vagyis jófejek:D -, és majd megvonják a vállukat, miért is lenne ez probléma?!
Viszont ismét elgondolkodtam, amikor Kristóf autizmusára fény derült, akkor majdnem felhagytam az egésszel. De túl azon, hogy most még fontosabb, hogy naplózzak, hiszen ez feladatom is lett, mindennap írnom kell a fejlődést, a jeleket, a történeteket, még izgalmasabb is, esetleg egyszer egy másik anyukának és gyerekének adhat erőt a mi történetünk. A világ elöl eltitkolni úgysem lehet, már nem is akarom.

A zárt blog pedig szerintem értelmetlen, kb. annyira tartom jó ötletnek, mint amikor a márkaneveket pontokkal írják le: S.P.A.R. (ugyanmár) Bár nekem is van két zárt blogom, de annak nincs egy darab olvasója sem, mert azok a dolgok kb. csak rám tartoznak. De az életünk, az más, az természetesen nyilvános:D

Nem, mintha annyira foglalkoznom kellene a nyilvánossággal, lévén picike blog vagyok, kevés látogatóval, de azt tudni kell, hogy amit egyszer a világhálón megjelenítünk, annak nyoma marad. Vagyis vannak dolgok, amikről soha nem fogok írni, de ezekről általában beszélgetni sem szoktam - vagy csak nagyon-nagyon ritkán, nagyon-nagyon kevesekkel.