Nálunk állandósult a terror. Kristóf a kicsi fején, ha épp nem, akkor Zalán megy, és veszi ki a tesó kezéből, amivel épp játszik, de ha minden O.K. lenne, akkor gyorsan berohannak Baluhoz és rajta csüngenek, kapcsolják ki a gépét, lomolják az íróasztalát, immáron teljes egyetértésben.
Ha esetleg az egyik elmegy vagy alszik, rögtön nagyon fontos lesz, hogy megtalálják egymást, és a) jól megpaskolják b) fejbe vágják valami alkalmas tárggyal c) szimplán felordítsák. Pedig reggelente és jó hangulatban folyik a "szejeti tesót", vigyorgás, röhincs.
A "kedvencem", amikor Kristóf Zalán mellé fut és a hasával - amúgy szumósan - fellöki. Vagy ugrás közben páros lábbal megrúgja. Épp hogy, de ahhoz eléggé, hogy fájjon.
De ha épp béke van, Zalus gyorsan megkeresi, hogy tudná Kristófon leverni a sérelmeket, aminek újabb harc a vége. Vagyis nem verekednek ők, hanem birkóznak, szurkálódnak, de azt folyamatosan. És mindketten haladéktalanul azzal a játékkal akarnak játszani, amivel a másik. Ha kettő (vagy több) van belőle, akkor mindkettővel, illetve minddel, az összessel. Megy a "addide, neee", másik oldalról pedig a visítás, üveghangon természetesen. És nagyon-nagyon nehéz nem leszidni mindig Kristófot, csak azért, mert ő nagyobbat tud csípni, lökni, és "már lehetne egy kis esze". Borzasztó nehéz higgadtnak és nembeleszólósnak lenni az éles helyzetekben:)
Pedig olyan jókat játszanak együtt, annyira nagyon tudnak röhögni, de úgy látszik, a testvérháború az ilyen: állandó, örök.
Ha pedig feltűnik a színen egy másik gyerek - legyen bármilyen korú -, Kristóf azonnal hanyagolja a kicsit, aki csillogó szemekkel követi őt továbbra is, mint hű fegyverhordozó. (Megszakad a szívem.)
No comments:
Post a Comment