bevetés

Tegnap este aludtak az új ágyban először a fiúk, akkorra lett készen minden. Délután Kristófnak tanítottuk a fel-, lemászást a létrán, a lemászás olyan 5 percig okozott gondot neki, most már gyakran fent ugrabugrál a felső szinten, aggódhatok:/ Pedig direkt dupla leesésgátló van a felső ágynál, de az ugrálással nem kalkuláltunk.

Sebaj, az alsó szinten egy sincs, tegnap délben le is szánkázott róla Zalán.

Este tehát altattunk, és fél 10-kor néztük a két kis "angyalt" az alsó ágyon összebújva szundítva. Hiányoztak lefekvéskor, de túltettük magunkat az érzésen, elég hamar:) És kezdődhetett az alvás helyetti műsorszámom (komolyan felléphetnék vele), olyan félóránként pattantam fel, és néztem meg őket: aggódtam, nem fekszik-e rá Kristóf Zalán fejére, rúgja fejbe egyik a másikat és hasonló horror gondolataim voltak félkómában. Aztán 1-kor Zalán nyöszörgött kicsit, átvittem magunkhoz, majd 2-kor megjelent Kristóf is, aki már önkiszolgálóan bújt a takaró alá. És végre megnyugodva alhattam én is:D

Tehát nekem kell leginkább szokni a helyzetet.

Zalán pedig mostanában idegösszeomlásba akar kergetni napközben. Csak az a jó, ha az ölemben van, egyébként nyűg, ordít, csipked, karmol, végül sír. Ordítva, könny-hullatva, vörösfejűen. Asszem, ismerem a pszichológiai magyarázatát a dolognak (újraközeledési krízis vagymi, amikor már biztonságosan tud járni a kicsi, megijed, hogy elszakad anyától - komolyan, teljes mértékben kiborít), de nem vigasztal, iszonyú indulatosan reagálok rá így fél négy magasságában már. A gyerekek jósági együtthatója viszont továbbra is állandó, vagyis Kristóf egy aranybogár. Jó lenne, ha jobban tudnék örülni neki.