szánkóztunk

Mindenhol erről olvastam, minden gyerekes család előkapta a szánkóját és örömködött egyet erre a nagy hóra. Annyira vártam már, ez a +10 fokos január semmire se volt jó, csak szaporodtak a bacik, tele volt a levegő porral és kosszal és szeméttel, mióta havas minden, valahogy sokkal tisztább is. (eltekintve persze az előszobától, ahol a levetett téli cipők csöppet sem szolidan csorgatják a sáros levüket) Persze a média azért jól ránk ijesztett, szerintem egy ország várta aggódva azt a nagyon hideget és méteres hótakarót, amit jósoltak, pénteken az orkános és tényleg nagyon hideg szélben épp ezerfelé rohangáltam, és mindenhol ez volt a téma, ahol megálltam pár percre. Azt azért nem tudom, hogy a városokban miért gondolták úgy az emberek, hogy éhen halnak, ha most azonnal nem vásárolnak mázsányi kenyeret, lisztet és cukrot, a pánikhangulat eluralkodott.
Vártuk a havazást, és semmi.. Aztán valamikor éjszaka elkezdődött és nem volt szép, igazi hófúvás alakult ki, hideg is volt, nem is mentünk szánkózni, se sétálni, leginkább az orrunkat se dugtuk ki a lakásból, ahol végre fűteni kellett (a szigetelés és az ajtócsere óta gyakorlatilag nem fűtünk, és folyamatosan 22-24 fok van a lakásban, ami kicsit sok is az eddig megszokott 20-22-höz képest, de emiatt nyilván nem panaszkodom, a hideg óta egyébként is mindennap megy a kazán egy kicsit). Szóval a pánikhangulat helyett végre igazi tél van, és tegnap vezetni is mertem (nincs téli gumink, ezért én nagyon hidegben és hóban nem vezetek), semmi gond nem volt.

Aztán tegnap gyönyörű napsütésben, nulla fokban elmentünk 4-en (én+3 gyerek) szánkózni, de nem volt az igazi. Kristóf nem akart sétálni jönni, a szánkózás hallatára viszont meggondolta magát: emlékezett rá mi az, és nagyon örült neki. Az első két beborulásig, mert hát hiába, nagy volt a hó (20 cm), és porhó lévén kicsit sem tapadt, Kristófnak fázott a keze, de hősiesen húzta később a Zalánnal teli majd az üres szánkót.. Zalán elképedve figyelt, aztán az ücsörgés tetszett neki, de a fénypont a ház végében található ócska két hinta volt, abba fészkelte be magát, alig lehetett felvontatni pár perccel később. Kristóf követte, nyilván, mostanában megint teljesen összenőttek, semmit nem csinálnak a másik nélkül.

Úgyhogy Kristóffal lehet már szánkózni, de Zalussal még várni kell. Én is rájöttem, hogy a havat igazából a meleg lakásból szeretem leginkább nézni, ha már síelni nem jutok el a közeljövőben, és szerintem már soha többé, mert elég kicsengetni a nyaralásokat, ennyi embert síeltetni sokkal több kellene. Kibírom, öreg vagyok már hozzá:)

Balázsról

nehéz mesélni mostanában. Távolodik tőlünk, és nem tudom, miért ilyen gyorsan. Talán az elmúlt párt hónap történései jelentették a végső lökést, most már csak ritkán fordul elő, hogy kibújik a szobájából. Tudom, hogy normális és élettani, de azért nehéz is.

Azért jövő héten elmegyünk kettesben (!!) egy teniszversenyre.

Mióta is nem voltunk kettesben sehol? Több, mint 4 éve, jaj, nehéz volt ez, hiszen előtte mindig és mindenhol ketten voltunk, legalábbis nagyobbrészt. Nagyon várom, és Jancsi egy hős, amiért bevállalja a két picurt, pedig lehetőséget kínáltam neki a tiltakozásra, de szerencsére nem élt vele.
Voltam bent az ofőnél, nincs nagy gond Baluval, a tanulással, magatartással, szorgalommal se, de a közösségi élete nagyjából nulla, és néha egészen szemtelenül-pimaszul reagál. Egyfelől azt gondolom, ez legyen a legnagyobb bajunk, másfelől viszont talán nem ártana végre már normális kapcsolatot kialakítani azokkal, akikkel még 4 évig együtt fog járni. Persze, hogy én mit gondolok és szeretnék, az mostanában nem döntő jelentőségű Balu számára.

Ismét elkezdett gitározni is, ennek nagyon örülök, bár már úgy tűnik, alább is hagyott a nagy lendület:/ Vannak barátai is, az osztályból is, csak még elég felszínes kapcsolatok.. Alakul a gyerek. Beszélgettünk a továbbtanulásról... az új támogatott helyeket és a tanulmányi szerződéseket nézve - amit annak kell kötnie, aki esetleg államilag finanszírozott képzésben tanul majd -, az egyetlen járható útnak a külföldi ösztöndíj tűnik. De ez még nem most van. Bár a nyelveket kétségkívül most kell tanulni, ebből legalább nem lesz gond, úgy tűnik, jó nyelvérzéke van a kölyöknek, és bátran beszél is.

Szerintem nem fogok találni képet Baluról:D mindig elbújik mostanában a nagyfiú - hamisítatlan kamasz.

korai fejlesztő - rémséges kezdetek

Hála az ismeretségnek, nem sokáig kellett várnunk, január 3-án indult is Kristóf első foglalkozása. Volt ugyan szó róla az ismerkedéskor, hogy foglalkozáson szülő nem lehet bent, de a részletek valahogy elsikkadtak. Gondoltam, szépen beszokunk, mint az oviban szokás. Persze, most lelőttem a poént, szó sincs semmilyen szoktatásról. Egyszerűen leválasztották rólam az üvöltő gyereket. Én elképedve álltam a folyosón és hallgattam a zárt ajtókon keresztül is kihallatszó üvöltést: "nemnem, anya, segítse, deje vissza" és én már kint sírtam, rázkódtam a zokogástól, míg az irodás hölgy be nem hívott magához, és meg nem nyugtatott. Be akartam menni a síró gyerekért, és elvinni, hogy soha többé ne jöjjünk vissza, szerencsére - utólag nézve - nem volt rá alkalmam. Elmagyarázták a miértet (előtte jobb lett volna), a következetességet, a célokat.
Aztán 20 perc múlva elcsendesedett a kicsi is, és csak néha hallottam - ajtónyitásnál - egy-egy halk anya-t. Na szóval, nem volt könnyű, később kiderült, nagyon nehéz volt megnyugtatni Kristófot, rúgott, ütött, végül egy kis vizes törülközős simogatás segített, de semmilyen formában nem kommunikált Erzsikével. Végül félóra elteltével egy kisírt szemű, piros arcú csapzott kisfiú futott felém.
Nem kérdezgettem, csendben indultunk hazafelé, majd 10 perc elteltével végre elkezdett csacsogni Kristóf is.

A megérkezés még a következő pár alkalommal is necces volt, de már nem kiabált Kristóf, csak csendesen sírdogált, és 5 majd 2 perc sírás után dolgozni is lehetett vele. Mostanra eljutottunk oda, hogy önállóan megy be, szépen dolgozik, kialakult a "feladattudata", Erzsikének már puszit is adott (igaz, csak egyszer), és hetente 3-szor (ebből egy dupla alkalom) tudja, hogy ez a dolga. Nagyon klassz pedagógust vezetett elénk a jószerencse, Kristóf bízik benne, esetenként menedéket is talál nála, pedig csak 7-szer voltunk eddig. Szóval ovi helyett most így fejlődik, egyedül a közösségi élet nem megoldott, de nem lehet mindent egyszerre. Zárt helyen még a gyerekek sem érdeklik Kristófot, játszótérre meg úgyis járunk tavasztól.

Zalán futása

Naná, hogy sablonos, de Zalán fut. Mindig, mindenhová, igen-igen sajátos stílusban. És közben kiabál, mamama, babababa és társaik. Nem szegi kedvét, ha elesik vagy ha lepottyan valahonnan, ami gyakran megtörténik. Csak akkor sír, ha igazán megütötte magát, szerencsére ritkán.

Nagy hősöm, nem szopizik immár, és gyakorlatilag kis apai segítséggel és igen könnyen vette az akadályt. Jót is szórakoztam magamon, hiszen mindig úgy gondoltam, hogy egy ilyen cicifüggő kisfiútól nagy meló lesz elvenni a legkedvesebb "barátját", és semmi:) Nagyfiú már, hiába. Keveset alszik, bár már egyre jobban, egyre jobban eszik és egyre jobb étvággyal.

Szeret - mostanában inkább csak szeretne - sétálni. Néha viszem magam fejlesztésre, s míg Kristóf dolgozik, mi kint sétálunk és később Zalán szórakoztatja a várakozókat. Mindenkihez van egy-két kedves "höö"-je.
Akaratos nagyon, visít és eldobálja magát, ha valami nem a szájíze szerint alakul. Szinte lehetetlen korlátokat szabni neki, mert úgyis megcsinálja a tiltott dolgokat is, akár 100-szor is egymás után. És néz kihívóan, hogy mit szólunk hozzá. Vicces kisfiú, dobálja magát, szándékosan szórakoztat. Apával egyre szorosabb a kapcsolata, imádja a nagy birkózásokat.Anyukámmal már nagyon jóban van, mostanában sokat vannak együtt, míg Kristóffal a fejlesztésen vagyunk, őt is bűvöli folyamatosan.

Viszont harap! És csapkod, és a csettintést gyakorolja:) Nehéz vele, de nagyon szórakoztató. Örökmozgó nagyfiú, aki időnként a lábujját szopizza:)

Kristóffal kezdem

mint oly sokszor, és hát igen, lényegesen több figyelmet kap a mi középsőnk, mint testvérei, ami nem kevés lelkiismeret-furdalást okoz. Azzal vigasztalom magam, hogy szeptembertől Kristófnak ovi, és akkor egy évet Zalánnal leszek itthon. Legalábbis a délelőtt csak az övé lesz. És igyekszem, de most nyilván Kristóf a középpont.

Szóval az újév új hajjal kezdődött, amit apa alkotott Kristóf fejére, és be kell látni, elképesztően nagyfiús lett. És gyönyörű. Nagyon nem lehet fotózni, mert ha észreveszi a fényképezőgépet, kiugrál belőle, plusz grimaszol és felfújja az arcát.
Új skill a csapkodás. Aminek nagyon-nagyon nem örülök. Ha nem tetszik valami, csapkod. Általában ami mellette van, de az igazi a mosógép és a hűtő, lévén azok jó nagyot szólnak. De igazából nem válogat, csapkod bármi keze ügyébe esőt, ha nincs más, a saját hasát. Vagy apát - én nem tűröm, mérgesen rákiabálok, ha megpróbálja, ezért engem általában elkerül. A kórházi vizsgálaton kezdődött, akkor csapkodott először, és nem, ezt a szokását nem akarja csak úgy elhagyni. De legalább Zalán is megtanulta, így ketten csapkodnak. De míg Zalus mérgesen, addig Kristóf hidegvérrel: üt, és nagy komolyan figyeli a hatást. (ez amúgy jó hír, nem önkívületi az állapot, egyszerűen csak így büntet)

Zalánnal továbbra is idilli a kapcsolatuk, mostanában nagyon anyás (persze apás is, de én lettem az elsőszámú), anyukámat is egyre jobban elfogadja - sokat is vannak együtt -, beszédesebb, és időnként rá lehet szorítani az önállóságra. Pl. félig ráadom a nadrágját, akkor felhúzza. Egyedül nem, kivéve, ha nem kötelező: egyik este Zalánról csúszott le a pizsinadrág, Kristóf segített neki levenni, majd felhúzta magára, a saját pizsijére! Itt van a gond, ami egyik oldalról jó is, persze, meg tudja csinálni, ha akarja. Vagyis a motiváció a kulcs.. Biztosan megtaláljuk előbb vagy utóbb, és nyilván ez is változik az idő múlásával, de addig beleőszülök. Nem hatja meg a dicséret, a jutalom, a fenyegetés, semmi. Egy mániája van, a rajzfilmek (néhány legalábbis), és pont ezt nem igazán célszerű nyakló nélkül használni, túl azon, hogy alapesetben is milyen károkat okozhat a tévézés, a korlátlan, vagy túl sok tévézés, Kristóf képes lenne teljesen belemerülni..

Nem eszik ám, legalábbis nagyon válogatva, bár este, ha összeül a család, időnként a kicsik is letelepszenek, és egész normális mennyiségeket esznek, viszonylag kulturáltan:)
Mániás kézmosó, de egyedül csak nagyon ritkán mos kezet, képes 15 percig is állni a fellépőn, és várni a segítséget. Persze, ha bemegyek, és mondom (és mutatom), mit csináljon, megcsinálja, szinte észre sem veszi, hogy egyedül végezte el a dolgot. Általában nem lehet ráerőszakolni semmit, játékot se, de ha elkezdünk játszani, általában örömmel csatlakozik.

Fejlesztésen nagyon összebarátkozott Erzsikével, már hetente 4 alkalommal járunk, ügyesen, önállóan dolgozik, és már-már örömmel megy be "tanulni". Érezhető a foglalkozások hatása, bár én itthon nagyon nehezen veszem rá a feladatokra, nem vagyok elég következetes, és időt se nagyon találok, az előkészületeket pedig rendre elfelejtem, és így hamar kizökken Kristóf a rutinból. Szóval nekem még nagyon sokat kell tanulnom, és dolgoznom ezen az egészen.

Az idegen helyen való szorongás kicsit sem csökkent, sajnos, bár már nem rugdos legalább, de krokodilkönnyekkel sír, ha hozzászólnak vagy pláne hozzáérnek. Ha kényszerítjük, hogy egy ismeretlen, zárt helyre bejöjjön velünk. A 3 éves státuszvizsgálatot gyakorlatilag végigüvöltötte, és a doktornéni plusz asszisztens és a védőnő most csak elnézően, és együttérzőn mosolyogtak. Egy évvel ezelőtt sokkal nagyobb volt a szemöldökfelhúzó, biggyesztő, negatív megjegyzések száma. Hát ez van. A dokinéni mondta, hogy nahát, micsoda gyönyörű, egészséges kisfiú, milyen hihetetlen, hogy gond van vele, és milyen kegyetlen az élet, hogy bármennyire is remek és rendes anyuka vagyok, ez történt velünk. Aranyos volt, de csak megríkatott:/

Amúgy Kristóf 3 évesen 102 cm és 16 kg, és valóban kicsattan az egészségtől, tavaly télen voltunk utoljára dokinál. Járunk helyette máshová.

Azt hiszem, most már kimondhatom, hogy úgy tűnik, nincs gond Kristóf értelmi képességeivel, könnyen és gyorsan tanul, feladattudata van - épp csak nem tudja megmutatni a környezetének. Ezen kell dolgoznunk.

És nagyon nagy és örömteli hír, hogy már több napja együtt alszik a két kislegény a gyerekszobában, este 9-fél 10-től egészen reggel 5-6-ig. Aztán átjönnek vagy átmegyek hozzájuk, és olyan 7-fél 8-ig még alszunk

az évet megnyitom

És merem remélni, hogy nem lesz olyan a folytatás, mint a január volt. Mert ez egy szemét hónap volt, de szerencsére csak foszlányok maradtak meg bennem róla.
Volt egy apró kis műtétem - tényleg apró, de arra pont elég volt, hogy rosszul érezzem magam és fetrengjek olyan 3 hetet, már amikor tudtam -, aminek kapcsán fény derült az extrém magas vérnyomásomra - 200/110 volt, amit hosszas tornázás után sikerült 160/100-ra leküzdeni, így már a műtét is elvégezhető volt. Folyománya: Zalus immár nem szopizik többé (már egy hete!), meglepően jól viseli a nehézségeket. Amúgy sokat fejlődött, nagyon akaratos, de - és ez nagy parám most már - a beszéde csak nem akar megindulni.

Kristóf 3 éves lett, és kapott egy trambulint - jó buli, még engem is elbír, bár én nehezen bírom a saját súlyom is -, és lezajlott nálunk minden idők legkatasztrofálisabb szülinapja. Semmi nem tetszett neki, semmi nem volt jó, ellenben reggeltől délután 3-ig a nyavalygást a sírás szakította meg csak néhány percre, mígnem egy korai délutáni alvás pontot tett a borzalmas szülinap végére.

És járunk persze fejlesztésre, indul szépen a beszéd, a feladattudat, néminemű önállóság is. Az idegen helyen való szorongás ellenben nem csökkent, sőt. Az akaratosság időnként egekbe rúg, viszont a mosolygós manipulálás, elbűvölés is színre lépett. (ez legalább tényleg aranyos)

És persze Balázs tanul - azt hiszem, legalábbis -, teniszezik, hétvégén időnként "bandázik". Holnap jelenésem van az osztályfőnökénél, khmm.

Részletek a napokban, mert fontos nekem a blog, gyógyít és elgondolkoztat, és emlékeket hív elő, de a blogolvasással is el vagyok maradva, 862 olvasatlan bejegyzés vár rám, kb. 1000 olvasatlan e-mail, és iszonyat sok feltorlódott házimunka, és anyai kötelezettség. (és persze feleségnek sem vagyok túl penge mostanság, nyilván)

És köszönöm az érdeklődést, ez is jólesett, nem kevéssé. Hajrá február, hozz sok jót!

tünetek

Nagy megkönnyebbülés, hogy megkaptuk a diagnózist. Hónapokig viseltem a terhet, hogy a kis korkülönbséggel kapott kistesó miatt nem tudok eleget foglalkozni a nagyobbal. Hogy türelmetlen vagyok, következetlen. Lelkiismeretfurdalással elegy kétségbeesésben teltek a napjaim, amikor szinte szégyelltem bevallani, de tehetetlen voltam. Irigykedve és szomorúan figyeltem a kortársakat, majd egy idő után - növekvő aggodalommal - a kisebbeket is, akik egymás után lehagyták Kristófot a fejlődésben. A lehagyták persze nem egyértelmű és nem mindig igaz, mert ügyesebben senki nem ugrált a mászókákon, és macskaügyességgel mozgott mindenhol a nagyfiú, de a kommunikáció - hát az valahol elmaradt.

És nagy fájdalmam: elmaradt a kíváncsiság. Amiről én azt gondoltam, hogy életünk legizgalmasabb időszaka lesz, az kudarcok sorozatává vált.
Nem szedtünk virágokat - inkább vissza akarta ragasztani őket -, se falevelet, se makkot, gesztenyét, hiába mentünk piacra, nem érdekelték a felhalmozott gyümölcsök, amikről mesélni akartam - ha már itt tartunk, a meseolvasás, mondókázás, éneklés is nemegyszer maradt abba érdeklődés hiánya miatt, sőt, napirenden volt a "anya, nematáncoj" (ami azt jelenti, hogy fogjam be). Sajnos, hiányzik belőle a természetes érdeklődés a környezet iránt.
Aztán ott volt a földönfekvős-üvöltős-elszaladgálós hiszti, ami iszonyú volt, bár általában megértő mosolyokat kaptam, volt néhány megjegyzés is, minél nagyobb lett Kristóf, annál több és annál csípősebb.

Volt nem egy, és lesz is még kellemetlen esetünk a szobatisztaság hiánya kapcsán. Ez is másképp működik. Nem érdekli. Bár az ingert érzi, és vissza is tudja tartani, nem érdekli a vizes nadrág. Sőt, az sem, hogy örömöt okozzon, hogy lássa a szülők elégedett arcát. Nyilván szobatiszta lesz, hisz úgy tűnik, az értelmével nincs gond Kristófnak, de nagy meccs lesz..

Minden, amit gondoltam a gyereknevelésről, és amit tapasztaltam és tapasztalok 2 másik gyerekemnél, csődöt mondott. Hogy figyelni kell rá, szeretni, válaszolni az igényeire, és rendben lesz minden, hiszen az elégedett gyerek ösztönösen, utánzással, örömmel tanul - na ez mind nem igaz Kristófnál. A szabad játék fejleszti a gyerekeket a legjobban - nálunk most ez sem igaz, hiszen meg kell tanítanunk játszani is, mert legtöbbször azt nem érti, hogy a játék, amit más gyerekek játszanak miért is jó.

Nagy szerencse, hogy engedtem az ösztöneimnek, és tavaly tél végén, amikor már elviselhetetlenné kezdett válni a helyzet - mindenhol sírás és üvöltés -, lemondtam a közösségi programokról és egy viszonylag szigorú napirendet vezettünk be. Ez tényleg valami 6. érzék lehetett, mert a napirend fontos kulcsa a viselkedésproblémák kezelésének, most egy sokkal szigorúbb mellett kezdjük az új évet, remélem, tovább javul a helyzet. Az autista gyerekek számára ugyanis kulcsfontosságú a kiszámítható napirend bevezetése. Emellett a vizualitás, ami többek között képes napirendet is jelent - most is azt bütykölöm -, segít neki látni, mi vár rá, s így fel tud készülni. Mert hiába mondom el neki százszor, hogy most ide vagy oda vagyunk: általában meg se hallja. Aztán jön a döbbenet, hogy már megint egy új helyre megyünk, már megint nem tudja, hol vagyunk, és ebből a helyzetből szabadulni akar. Bármi áron, de menekülni.

Ezek tehát a fő tünetek: elmaradás a kommunikáció, a szociális viselkedés területén, és azok a furcsa cselekvések: Kristófnál leginkább a pörgés, grimaszolás, és a szaglászás:)

Igazából nehéz ezt feldolgozni. És olyan sokrétű ez a dolog, annyi mindent szeretnék leírni róla, de szerteágazó, és mindig új és új dolgok jutnak eszembe.

Nem vagyok elkeseredett. Ha esetleg az is lennék, akkor eszembe jut az a film, amit - angol nyelvterületen élő - autista gyerekek anyukáival forgattak, és nem tetszett. Amellett, hogy végigsírtam az egészet. Nagyon nem tetszett, hogy az egyik anyuka könnyekkel a szemében mondta, hogy "ó, soha nem fog a fia esküvőjén táncolni". Egyrészt, soha nem tudhatja. Másrészt, tényleg ez a legfontosabb? Ezer ok miatt nem táncolhat valaki a gyereke esküvőjén. Pl. nem éri meg, vagy csak szimplán nem lesz esküvő, mert ugye nem akkora létszükséglet az már mostanában, vagy csak egy gyors esküvő lesz, ahová anyát meg se hívják.
Mert lehet így élni, hogy a gyerekünktől várjuk az álmaink beteljesítését, de ez nagy hiba. A gyereket szeressük már önmagáért, és ne azért, mert unokát akarunk tőle, orvosnak akarjuk látni, vagy híres sportolónak, gazdagnak vagy világszépének. Ugyan már! Szóval meglepő, de a hülyeségek adják néha az erőt a jövőhöz.

Boldog új évet!

Húú, vegyes egy év volt, ha visszatekintek, mintha egyfolytában hullámvasúton ültem volna. Remélem, kevésbé eseménydús hónapok várnak ránk, de persze reménykedhetek, hiszen nyilván nem.

Jövőre belevágunk Kristóffal a fejlesztésbe, ha minden jól megy, szeptembertől ovis is lesz a nagyfiú.

Zalán nyáron 2 éves lesz, nem tudom, meddig fog szopizni, én szívem szerint - és érzéseim szerint - már abbahagynám, de ő nagyon függő, és bár megoldhatű lenne sok türelemmel a leszoktatás, annyira mégsem sürgős nekem sem, mert időnként megérint még az a máshogy nem elérhető közvetlen kapcsolat, az idő, ami csak a miénk.

Balura vár egy nyelvvizsga valamikor év végén spanyolból, remélem rákapcsol a 2. félévben a tanulásra is, és sok-sok teniszversenyre fogunk elmenni, amik mind egy-egy adrenalinlöketet jelentenek neki és nekem is.

Saját tervem az, hogy lefogyok, és eljárok tornázni. Nem újévi fogadalom, már egy hete dolgozunk az ügyön Jancsival, mindketten szeretnénk legalább 10 kg-tól megszabadulni. Este nem eszünk már, napközben pedig nem nagyon van rá időnk - kezdenek ránk romlani az ételek -, igen, nagyon nagy kajázásokat tudtunk csapni, mikor végre elaludtak a kicsik, és volt rá időnk.

Elég szigorú időbeosztást készítettem jövőre, kénytelen vagyok, főleg Kristóf miatt, és a család többi tagja miatt is, hogy mindenkire jusson idő, külön idő, és én se boruljak ki, és főleg ne betegedjek meg, mert akkor megnézhetem magam:) Kell, hogy mindenre jusson idő - így egyelőre munkára, alkalmazotti munkára gondolni sem merek, inkább majd valami itthoni lesz a megoldás, de még ez is a jövő zenéje.

Azért szép évünk volt, és azt hiszem, nem cserélnék senkivel. Nem igazán voltak anyagi gondjaink (hosszú idő óta először), nincsenek nagy veszekedések, Balázs is viszonylag szolidan kamaszodik, azt hiszem, nincs okom panaszra. Az élet meg olyan, amilyen. Nem adom meg magam.

hintáznak és pörögnek

Majd' mindennap előkerül a hinta, és ha már fent van, természetesen ki is használják. Kristóf kezd, majd kis idő múlva - miután kitaláltam, hogy most épp milyen szögben, melyik kézzel, mennyire gyorsan lökjem, mert ez mind nem mindegy - Zalán következik.

Őt pedig már Kristóf hintáztatja, határtalan vehemenciával, majd betekeri, és röhögnek.

Később nem árt közbeavatkozni időnként, ne az ajtófélfába üsse be a kicsi a lábát.

Aztán elkövetkezik az a pillanat, amikor inkább már szabadulna az egyre vadabb nagytesótól:)

Olyan nagyon helyesek:)

Zalán nagy alvása

Mióta öntudatos, ilyet még nem csinált Zalus. Elaludt fürdés közben:)

Persze, hogy arra számítottunk, nagy durmolás lesz éjszaka.. nem lett. De mintha picit javulna a helyzet, kevesebbet sír fel, inkább csak átcsörtet hozzánk éjszaka 3-4-szer és megpróbál mellénk feküdni. Nagyon ravasz:)

Korai Fejlesztésen

Ez is megvolt. Elmentünk - apával együtt, addig anyukám itthon játszott Zalánnal -, hogy megvizsgálják, valóban jogosult-e a gyermek fejlesztésre.

Hamar odaértünk, Kristóf nagyon kiabált, ismét, nagyon nem akart bemenni, és várni (de különösen a vetkőzés ellen tiltakozott), de hamarosan megérkezett két idősebb kedves hölgy. Az egyikük a gyógyped, akivel beszéltem is telefonon, ő fogja a fejlesztéseket végezni, a másik a pszichológus, aki a szakvéleményt írta.
Nagy meglepetés nem történt, igazolták a diagnózist, és jogosultak vagyunk fejlesztésre. De - meglepetés! - létezik egy Tanulási Képességeket Vizsgáló Szakértő Bizottság (vagymi), akihez be kell jelentkezni, hogy megvizsgálják Kristófot, és diagnosztizálják (már megint?), és eldöntsék, hogy jogosultak vagyunk-e az ingyenes fejlesztésre. Ugyanis most fél óra 700 ft-ba fog kerülni, ebből lenne heti 8..
Még egy tortúra - ráadásul egy kicsi, zárt helyen, ahol várakozni is kell, és amúgy is sokan lesznek, és valszeg nem is fognak tudni iq-tesztet csinálni Kristóffal - fogadásokat mernék rá kötni, hogy nem fognak tudni -, és mindezt egy szakértő gyermekpszichiáter diagnózisa után.. Elképesztő.

De addig is kíváncsian várom, hogyan boldogulunk az új közeggel, feladatokkal, emberekkel. Kristóf egészen könnyen megnyugodott a sok játék pozitív hatással volt rá, a hölgyek kedvesek, türelmesek voltak, az elején egészen kétségbeestek, majd sokat enyhültek, amikor látták, hogy Kristóf játszik a játékokkal, a formabedobás is megy neki, és segítséget kér, vagyis megérteti magát. Így vagy úgy. Most, hogy kissé már ismerősebb vagyok az autizmus tüneteiben, én is látom, hogy ezek mind az erősségei, a gyengék pedig a kölcsönös kommunikáció, és a társas kapcsolatok elutasítása.

Szintén pozitívum, hogy amikor észrevétlenül (!!) kiosontunk, Kristóf hamar felfigyelt, és hangos anyázással tépte fel a kilincset. (Erre mondjuk komoly összegekben mertem volna fogadni.) Nem tudom elképzelni, hogyan lesz az, amikor ott kell hagynom a fejlesztésen.. de majd kialakul. Elkezdik majd a képes napirendet, beszereztem az Én is tudok beszélni c. könyvet, amit használni fognak (nem igazán érdekli, és ha már itt tartunk, Zalánt se, pedig neki is ajánlották), és már itthon is készül a képes napirend.
Fejlesztgetek is, de ijesztően kis lépésekben haladunk. Néha az az érzésem, azt is inkább hátrafelé tesszük. De ez normális para ilyen helyzetben.

karácsony

Nagyon szép karácsonyunk volt. Semmi veszekedés vagy feszültség. Volt benne ajándék, rokonlátogatás és pihenés is. Sőt, hóesés is.
Kristóf és Balu díszítették a fát.

Balázs később elrendezte az egy oldalra felpakolt szaloncukrokat.

Volt játék, és mesenézés, karácsonyi dalok, hal, sütemény, férjnek félresikerült torta. (diótortát csináltam, aminek 1) nyers maradt a közepe, és besüllyedt, amikor kivettem - persze fogpiszkálót csak a szélébe szúrtam, ami jó állagú volt 2) a krémből kihagytam laza fél liter tejet - így született egy egészen tömény torta, bár már alig van belőle)

Kristóf egészen hamar megbarátkozott a nagyszülőknél, bár hozzá nem érhetett senki, de Pajával jól eljátszottak délelőtt, délután már kevésbé jól viselte a nagy népsűrűséget (13 ember/szoba), így inkább az étkezőben voltunk a nagyszülőkkel és a két kicsivel, ahol ők jó étvággyal ettek, és nagyokat ugrándoztak.

Akartunk menni fürdőzni karácsony másnapján, de inkább a punnyadást választottuk, és milyen jól tettük!

státusz és oltás

Zalán is lezárta az oltások sorozatát, most 6 éves korig egyet sem kap. Kivéve, ha én szeretnék beadatni soronkívülit, és most eszembe jutott, hogy szeretnék. Az agyhártyagyulladás ellenit, és Kristófnak is, de az nem lesz egy könnyű menet, még gyúrok rá magamban.

83 cm, 11,7 kg (a védőnő ismét überhülye volt, szerinte alig hízott valamit Zalán, "de hát ez is több, mint a semmi" - ez a semmi 3 hónap alatt fél kg, mért találnak meg ezzel mindig?), 16 ép és egészséges fog boldog tulajdonosa.
Bemutatta, hogy tud üveghangon ordítani, ha megszúrják - nagyon tud -, és hogy tud megenni egy bátorságért kapott maci-matricát 2 mp alatt.

Elégedett vagyok a dolgok állásával:)

Pszichiátria

A vizsgálat nagyon pozitívnak bizonyult. Úgy értem, rettegtem, hogy bunkó dokihoz kerülünk, de persze jó fej volt a doki, kedves, barátságos, gyerekbarát. Amilyennek egy gyerekpszichiáternek amúgy lennie kell.

Szerencsére férj is jött, így Kristóf sem kiabált nagyon sokat.

Persze volt egy kiborulás, amikor elmentem megérdeklődni a rendelő helyét, aztán még egy, amikor kiderült, hogy most maradunk, és némiképp levetkőzünk. Jancsi fogta az ordító-zokogó gyereket, próbált vele sétálni a folyosón, míg én a rendelő ajtaja előtt várakoztam, de persze az "anya, anya,  menjünk az anya" kiabálás után inkább együtt maradtunk. Az egyik rendelő ajtajára egy vonat volt festve, ettől megnyugodott. Majd mikor sorra kerültünk, ismét eltelt egy 10 perc, mire meghallhattuk a saját hangunkat, összeszaladtak a dokik, hogy mi lehet a baj, hiába próbáltam vázolni, hogy hagyni kell, mindjárt feloldódik. És jóval hamarabb, mint a múltkor, a játékok láttán megnyugodott és az autókkal - repülőkkel játszott tovább.

És ott gyorsan be is mutatta a jellemző tüneteit: földre vetette magát, tekergett, forgatta-reptette az autókat, éneklő hangon kérte Jancsit: "Apa, segítse!", nem hallgatott a nevére (nekünk igen, dokinak nem), nem vette fel vele a kapcsolatot, futólag ránézett, és ennyi volt, többé, mintha ott se lenne, simán átnézett a jelenlevőkön.

Míg játszottak, én beszéltem a dokival, kérdezgetett stb., majd egy idő után Kristóf kíváncsian jött az ablakhoz, hogy megnézzen valamit. Felemeltem, és a doki is felbátorodott (meg, gondolom, saját maga akarta látni a reakciókat), megkérdezte Kristófot, megy-e az ölébe. És majdnem hozzáért.

A jó hangulat elszállt, Kristóf ordított, feltépte az ajtót, elfutott, és ismét csak emelt hangon tudtunk beszélgetni.

A diagnózis végül megszületett, kétségtelenül sok az autisztikus jellemvonás, úgyhogy kezdjük gyorsan a korai fejlesztést, majd ráérünk a diagnózissal, első lépés a fejlesztés, aztán a diagnosztikai központ. (azért azt is intézem, mert vannak olyan speciális dolgok, amiket csak ott tudnak adni, meg egyébként is, ki tudja, mikor lesz időpontunk - meg én, ha hétfőn telefonálok nekik)
És ide is vissza kell majd járnunk pár havonta kontrollra. (nem tudom, mi lenne velünk anyukám nélkül..

A fejlesztést először januárban terveztem kezdeni, de micsoda szerencse, hogy mégis felhívtam őket még pénteken, így 22-én 9-re kaptunk időpontot egy vizsgálatra: hogy jár-e nekünk az ingyenes fejlesztés (gondolom, igen, de ha nem, akkor sem kibírhatatlan az összeg, szerencsére), és azt hiszem, heti 4 alkalmat (vagy inkább 4 órát?) mondott a hölgy, amivel januárban már kezdhetünk is.

Be vagyok sózva, szeretném már kezdeni a munkát.

Közben olvasom a jogszabályokat, és bejelentkeztünk emelt összegű családi pótlékra. Nem fogunk belőle meggazdagodni, nyilván, de innentől hátrányos helyzetűeknek számítunk, ami azt jelenti, hogy Balázs - jó tanulmányi eredmény esetén - ösztöndíjat kap a sulitól. (azt mondta, hogy ez a legerősebb motiváció eddig a tanulásra, és ráfekszik - olyan furcsa az élet)

gyerekszoba dekor

Ez a legjobb terep, ahol kiélhetem az átrendezéses és díszítő hajlamomat (legyen kreatív, csak az olyan elcsépelt :D ), nemrég felújítottam a lámpát. Tavaly decemberben csináltam egy fonallámpát, ami tanulópénznek jó volt, de kicsi is, sötét is, kusza is, így óriás lufiból és fehér mohair fonalból készült az új lámpabura.

Hogy világosabb legyen, egy energiatakarékos izzó került bele, az a spirálos fajta. A mohair fonal szálai között a keményítő olyan, mintha zúzmara lenne, ha egy-egy labda eltalálja, hullik is le a lámpáról, ahogy az télen a bokroknál is szokásos.
Persze buktatók mindig vannak, most a keményítő oldotta fel a lufiról a festett mintát, és csinált egy nagy narancssárga pacát a lámpára, hát persze.

A másik dédelgetett tervem az ereszcsatornákból készített könyvespolc volt. Azt hiszem, fél éven keresztül készült, és még mindig nincs vége. A bádog csatornákat sajna nehezen fogta be az akril és ami rajta maradt is hamar karcolódott, ezért végül dekupázzsal díszítettem. A 2. csatornánál elfogyott viszont a lakk, így a 3. csatorna még nem készült el (persze azóta vettem lakkot, ismét, időt viszont nem találtam).

A következő feladat az egyik fal lefestése táblafestékkel, had rajzoljanak a kicsik majd szabadon.

Másfél éves hatalmas

Ó, te jó ég:)
Hát itt vagyunk megint, egy mérföldkőnél. Az elmúlt napokban megviselt a kishercegünk alvási nemalvási szokása. Átlag minden 2. éjszakára jut egy ébrenlévős - Zalán úgy dönt olyan hajnal 2-kor, hogy köszöni, ő most inkább játszana már alvás helyett, és pár órán át küzdünk a visszaalvással. Tönkrevágja a napjaimat.

De legalább már napközben nem nyűgmajom, mert mióta ismét többször engedem szopizni napközben, kiegyensúlyozottan vigyorog a világra:) Hát ilyen ő.

A sokfogú, integetős, hallózós, jól-evős, nagyhangú vadmotoros. Dobálja magát járás közben, beleveti magát háttal a kanapéba (időnként elvéti, de újra megpróbálja. Meglovagolja a kukást, dömperen utazik, és a nagy fotelban pihen. Felmászik mindenre, elér mindent, megvizsgál, megrág, időnként kidobál valami szerinte nélkülözhetőt a kukába. Nem beszél, még mindig, már nagyon várom, mert a kiabálásokból úgy tűnik, nagy dumással állunk hamarosan szemben.

Még kisbaba, de már nem sokáig, aki leginkább az én ölemben szeret lenni, és megbocsátom neki a nemalvást, ha szorosan körülfonja a karját a vállamon.

az első - egy kis összefoglaló

Eszem ágában sem volt halmozni a blogokat, de történt valami, aminek mindenképp szeretnék külön fejezetet nyitni. (azóta már eltüntettem a másik blogot, ide írom a bejegyzéseket) Kristóf autista - pontosabban az autizmus spektrumán helyezkedik el, ui. 6 éves korig nem mondják ki a gyerekekre az autizmus diagnózist, hiszen fejlődik az agy, idegrendszer (ahogy a nagyon kedves és állandóan segítőkész pszichológus-ismerőstől megtudtam), de muszáj kimondani, mert muszáj szembenézni, elfogadni és kezelni ezt az állapotot, hogy aztán mások is kezelni tudják a környezetünkben.

A családi blogot nem szeretném teletűzdelni autizmusos megjegyzésekkel, mert Kristóf a családunk egy nagyon fontos tagja, és bár keresek minden segítséget, amit megadhatok neki, korántsem ő a középpont. Viszont amikor kutattam a neten, hogy a gyanúmat beigazoljam vagy megcáfoljam, és amikor már szinte biztos voltam a dolgomban, nagyon sokat jelentett, hogy olvashattam mások tapasztalatairól. Hátha én is segítek másoknak, ha megosztom velük a történéseket.

És akkor kezdem az elején. Egy szép júniusi napon elmentünk Zalán egyéves kontrolljára. És ott volt egy oszlop az orvosi váróban (még mindig ott van, természetesen, mivel az épület tetejét tartja), amin egy plakát volt, nagyjából ilyen:


(forrás: http://gravexit.atw.hu/plakat.html)

Igazából az 5-ös pont szúrt szemet, mert Kristóf beszél, sokat, halandzsázva is, arról, amiről akar. És nálunk gyakori téma a vonat is, így még könnyebben szúrt szemet..
Egy ilyen beszélgetés nagyjából úgy zajlik, hogy mesél, hogy "boja.. kejeke..halandzsa, halandzsa, ó, ott a boja, halandzsa... stb.", de ha én kérdezek tőle valamit, hogy milyen vonat, milyen színű, hová megy, sínen megy-e, gyakorlatilag bármit, nem válaszol, De tényleg, szinte soha nem válaszol.
Aztán volt ott 1-2 piktogram, amit úgy találtam, hogy illik Kristófra, de a többiek nem voltak ismerősek, így elhessegettem a gondolatot.

Egészen a következő alkalomig, amikor a 15 hós oltáson voltunk Zalánnal, túl a balsikerű szemorvosi vizsgálaton, és akkor kicsit máshogy néztem már a plakátra. Felötlött bennem a kérdés: és ha mégis? És mintha egyre több helyzettel találkoztam volna. Elkezdtem óvatosan körüljárni a témát. Aztán jött egy blog, ahol az anyuka autizmusra gyanakodott a kisfiánál, és egy markáns tünet ütötte meg a szemem: a kisfiú nem mutogat, és ha anya mutogat, akkor a gyerek nem a mutatott dologra néz, hanem anya kezét figyeli. És igen, ez pontosan így történt nálunk.

Akkor már célzottabban kutattam, majd egy nap kimondtam először a szót férjnek: autizmus. Nem ment falnak az ötlettől, de nem hárított, nem lett mérges. Épp csak nem hitte el. De bólintott a vizsgálatokra, és én először tudtam kisírni magam, ahogy néztem a nagyfiút a játszótéren. Sírtam, mert legbelül biztos voltam a diagnózisom helyességében, és féltettem. Aztán erősebb lettem, megint elkeseredtem, de mertem segítséget kérni, és az ismerős-kedves pszichológus hölgy segített is: leszervezte a gyermekpszichiátriai vizsgálatot, én pedig a közeli gekkóékhoz utaztam Kristóffal, hátha megtudok valami közelebbit.Megtudtam, tovább erősödött és elmélyült a gyanúm.

Aztán beszereztem irodalmat, fejlesztőfeladatokat csináltunk, néha reménykedtem, néha elkeseredtem, és vártam december 14-ét, ami a szakorvosi vizsgálatot jelentette. Túl vagyunk rajta, és bizony, Kristóf autista. És hamarosan kezdhetjük a korai fejlesztést, és megyünk diagnosztikai központba, és igyekszem úgy megszervezni az életünket,  hogy minden beleférjen, mindenkinek legyen helye benne, nekem is. Egyelőre fogalmam sincs, hogyan lesz, de szerencsére most ünnepek jönnek, nem pörgök nagyon rá a dolgokra, ráérek januártól foglalkozni a feladatokkal, megvárnak. És addig bennem is leülepszik minden. Persze olvasni fogok a témáról addig is.

A legédesebb gyerek a világon

De komolyan. Eljátszik, egyedül is, velünk is, Zalussal is, színez és fest, autózik, épít. Kedves, mosolygós, nyugodt. Márta-függő, rudi-imádó, éjszakákat átalvó (mostmár ébredés nélkül!), ugrándozós édesbogár.

Egészen addig a pillanatig, amíg az van, amit ő akar. Amit megszokott. Amíg hagyjuk, hogy azt csinálja, amit épp akar, arról beszélünk, amiről beszélni akar.

Ha viszont ellenszegülök, kérdezek, faggatózom, erősködöm, urambocsá' ismeretlen helyre megyünk, hát akkor megnézhetem magam. De akkor is megyünk új helyekre, mert kell, és nem zárkózhatunk be egy életre, és igenis harcolunk a változásokért, változásokkal.

Mindennel együtt imádom, és imádom, hogy pont ilyen. Különleges gyermek.

advent

Nagyon karácsonyi hangulatban telnek a napjaink.
Az internetnek hála az ajándékok már csak csomagolásra várnak, a menü készen van, csak a sütisütéshez nem nagyon fűlik a fogam. Természetesen van bűnbakom, a nemsokára 1,5 éves személyében, aki továbbra is teljesen esetlegesen tölti az éjszakákat. Vagy alszik vagy nem. Tegnap sem. Valamelyik este leszedáltam egy kis nurofennel - hátha a foga jön -, és aludtam is egy jót, hajnal 1-től 8-ig. De függővé mégsem tehetem a kicsit, gyermekvédelem is van a világon. Áááá, szó nincs rá, mennyire elegem van.

De azért már a 2. gyertyát gyújtottuk az adventi koszorún, amelynek érdekessége idén a méhviasz gyertya, amit saját kezűleg tekergettünk Baluval, miután leégettük a kezünket a hajszárítóval. Mennyei illata van a gyertyának, nem csöpög, megérte beruházni azt az 1000 ft-ot a négy gyertyáért:)

Az ajtókoszorú sima piros-fehér borítást kapott fonalból - a lecsupaszított őszi koszorú helyét vette át ez a kis egyszerű dísz, de annyira téliesen szép.

És van adventi naptár a nagyfiúnak gumicukorral (már 3 éve, hogy hímeztem), kicsiknek kifestett WC-papír gurigákból (Levendulalány ötlete alapján), filctollal és betlehemi alakokkal, és férjnek is, sörből. Ez utóbbi nagy sikert aratott, ér irigykedést váltott ki a kollégákból, én igazából rekeszest szerettem volna, de mikor megosztottam Jancsival az ötletet, az ő kívánsága volt a zsugor dobozos sör, mert jóval kisebb helyen elfér. (És én is kapok mindennap az angyalkámtól egy-két After Eight csokit (sima mentolost vagy citromosat - abszolút favorit csokim), falatnyi marcipánnal spékelve:)

A lakás dekorálás pedig ilyen rohamléptékben halad: papírcsillagokat készítettem (a Magic Onion blog inspirációját és leírását alapul véve), illetve néhány gömböt is,amiket simán félbehajtott és összetűzött papírlapokból csináltam, tervezem bővíteni őket csillogóbb papírokból. A három kiskorú ablakát pedig immáron papírból kivágott hópihék díszítik.

Minden délután hallgatunk karácsonyi dalokat, esténként gyertyát gyújtunk, és mesélés közben égnek, miközben Kristóf 631-edszer is szeretné elfújni őket. De csak 630-szor hagyjuk. És egyszer a végén. Már csak a hóesés hiányzik.