tünetek

Nagy megkönnyebbülés, hogy megkaptuk a diagnózist. Hónapokig viseltem a terhet, hogy a kis korkülönbséggel kapott kistesó miatt nem tudok eleget foglalkozni a nagyobbal. Hogy türelmetlen vagyok, következetlen. Lelkiismeretfurdalással elegy kétségbeesésben teltek a napjaim, amikor szinte szégyelltem bevallani, de tehetetlen voltam. Irigykedve és szomorúan figyeltem a kortársakat, majd egy idő után - növekvő aggodalommal - a kisebbeket is, akik egymás után lehagyták Kristófot a fejlődésben. A lehagyták persze nem egyértelmű és nem mindig igaz, mert ügyesebben senki nem ugrált a mászókákon, és macskaügyességgel mozgott mindenhol a nagyfiú, de a kommunikáció - hát az valahol elmaradt.

És nagy fájdalmam: elmaradt a kíváncsiság. Amiről én azt gondoltam, hogy életünk legizgalmasabb időszaka lesz, az kudarcok sorozatává vált.
Nem szedtünk virágokat - inkább vissza akarta ragasztani őket -, se falevelet, se makkot, gesztenyét, hiába mentünk piacra, nem érdekelték a felhalmozott gyümölcsök, amikről mesélni akartam - ha már itt tartunk, a meseolvasás, mondókázás, éneklés is nemegyszer maradt abba érdeklődés hiánya miatt, sőt, napirenden volt a "anya, nematáncoj" (ami azt jelenti, hogy fogjam be). Sajnos, hiányzik belőle a természetes érdeklődés a környezet iránt.
Aztán ott volt a földönfekvős-üvöltős-elszaladgálós hiszti, ami iszonyú volt, bár általában megértő mosolyokat kaptam, volt néhány megjegyzés is, minél nagyobb lett Kristóf, annál több és annál csípősebb.

Volt nem egy, és lesz is még kellemetlen esetünk a szobatisztaság hiánya kapcsán. Ez is másképp működik. Nem érdekli. Bár az ingert érzi, és vissza is tudja tartani, nem érdekli a vizes nadrág. Sőt, az sem, hogy örömöt okozzon, hogy lássa a szülők elégedett arcát. Nyilván szobatiszta lesz, hisz úgy tűnik, az értelmével nincs gond Kristófnak, de nagy meccs lesz..

Minden, amit gondoltam a gyereknevelésről, és amit tapasztaltam és tapasztalok 2 másik gyerekemnél, csődöt mondott. Hogy figyelni kell rá, szeretni, válaszolni az igényeire, és rendben lesz minden, hiszen az elégedett gyerek ösztönösen, utánzással, örömmel tanul - na ez mind nem igaz Kristófnál. A szabad játék fejleszti a gyerekeket a legjobban - nálunk most ez sem igaz, hiszen meg kell tanítanunk játszani is, mert legtöbbször azt nem érti, hogy a játék, amit más gyerekek játszanak miért is jó.

Nagy szerencse, hogy engedtem az ösztöneimnek, és tavaly tél végén, amikor már elviselhetetlenné kezdett válni a helyzet - mindenhol sírás és üvöltés -, lemondtam a közösségi programokról és egy viszonylag szigorú napirendet vezettünk be. Ez tényleg valami 6. érzék lehetett, mert a napirend fontos kulcsa a viselkedésproblémák kezelésének, most egy sokkal szigorúbb mellett kezdjük az új évet, remélem, tovább javul a helyzet. Az autista gyerekek számára ugyanis kulcsfontosságú a kiszámítható napirend bevezetése. Emellett a vizualitás, ami többek között képes napirendet is jelent - most is azt bütykölöm -, segít neki látni, mi vár rá, s így fel tud készülni. Mert hiába mondom el neki százszor, hogy most ide vagy oda vagyunk: általában meg se hallja. Aztán jön a döbbenet, hogy már megint egy új helyre megyünk, már megint nem tudja, hol vagyunk, és ebből a helyzetből szabadulni akar. Bármi áron, de menekülni.

Ezek tehát a fő tünetek: elmaradás a kommunikáció, a szociális viselkedés területén, és azok a furcsa cselekvések: Kristófnál leginkább a pörgés, grimaszolás, és a szaglászás:)

Igazából nehéz ezt feldolgozni. És olyan sokrétű ez a dolog, annyi mindent szeretnék leírni róla, de szerteágazó, és mindig új és új dolgok jutnak eszembe.

Nem vagyok elkeseredett. Ha esetleg az is lennék, akkor eszembe jut az a film, amit - angol nyelvterületen élő - autista gyerekek anyukáival forgattak, és nem tetszett. Amellett, hogy végigsírtam az egészet. Nagyon nem tetszett, hogy az egyik anyuka könnyekkel a szemében mondta, hogy "ó, soha nem fog a fia esküvőjén táncolni". Egyrészt, soha nem tudhatja. Másrészt, tényleg ez a legfontosabb? Ezer ok miatt nem táncolhat valaki a gyereke esküvőjén. Pl. nem éri meg, vagy csak szimplán nem lesz esküvő, mert ugye nem akkora létszükséglet az már mostanában, vagy csak egy gyors esküvő lesz, ahová anyát meg se hívják.
Mert lehet így élni, hogy a gyerekünktől várjuk az álmaink beteljesítését, de ez nagy hiba. A gyereket szeressük már önmagáért, és ne azért, mert unokát akarunk tőle, orvosnak akarjuk látni, vagy híres sportolónak, gazdagnak vagy világszépének. Ugyan már! Szóval meglepő, de a hülyeségek adják néha az erőt a jövőhöz.