az első - egy kis összefoglaló

Eszem ágában sem volt halmozni a blogokat, de történt valami, aminek mindenképp szeretnék külön fejezetet nyitni. (azóta már eltüntettem a másik blogot, ide írom a bejegyzéseket) Kristóf autista - pontosabban az autizmus spektrumán helyezkedik el, ui. 6 éves korig nem mondják ki a gyerekekre az autizmus diagnózist, hiszen fejlődik az agy, idegrendszer (ahogy a nagyon kedves és állandóan segítőkész pszichológus-ismerőstől megtudtam), de muszáj kimondani, mert muszáj szembenézni, elfogadni és kezelni ezt az állapotot, hogy aztán mások is kezelni tudják a környezetünkben.

A családi blogot nem szeretném teletűzdelni autizmusos megjegyzésekkel, mert Kristóf a családunk egy nagyon fontos tagja, és bár keresek minden segítséget, amit megadhatok neki, korántsem ő a középpont. Viszont amikor kutattam a neten, hogy a gyanúmat beigazoljam vagy megcáfoljam, és amikor már szinte biztos voltam a dolgomban, nagyon sokat jelentett, hogy olvashattam mások tapasztalatairól. Hátha én is segítek másoknak, ha megosztom velük a történéseket.

És akkor kezdem az elején. Egy szép júniusi napon elmentünk Zalán egyéves kontrolljára. És ott volt egy oszlop az orvosi váróban (még mindig ott van, természetesen, mivel az épület tetejét tartja), amin egy plakát volt, nagyjából ilyen:


(forrás: http://gravexit.atw.hu/plakat.html)

Igazából az 5-ös pont szúrt szemet, mert Kristóf beszél, sokat, halandzsázva is, arról, amiről akar. És nálunk gyakori téma a vonat is, így még könnyebben szúrt szemet..
Egy ilyen beszélgetés nagyjából úgy zajlik, hogy mesél, hogy "boja.. kejeke..halandzsa, halandzsa, ó, ott a boja, halandzsa... stb.", de ha én kérdezek tőle valamit, hogy milyen vonat, milyen színű, hová megy, sínen megy-e, gyakorlatilag bármit, nem válaszol, De tényleg, szinte soha nem válaszol.
Aztán volt ott 1-2 piktogram, amit úgy találtam, hogy illik Kristófra, de a többiek nem voltak ismerősek, így elhessegettem a gondolatot.

Egészen a következő alkalomig, amikor a 15 hós oltáson voltunk Zalánnal, túl a balsikerű szemorvosi vizsgálaton, és akkor kicsit máshogy néztem már a plakátra. Felötlött bennem a kérdés: és ha mégis? És mintha egyre több helyzettel találkoztam volna. Elkezdtem óvatosan körüljárni a témát. Aztán jött egy blog, ahol az anyuka autizmusra gyanakodott a kisfiánál, és egy markáns tünet ütötte meg a szemem: a kisfiú nem mutogat, és ha anya mutogat, akkor a gyerek nem a mutatott dologra néz, hanem anya kezét figyeli. És igen, ez pontosan így történt nálunk.

Akkor már célzottabban kutattam, majd egy nap kimondtam először a szót férjnek: autizmus. Nem ment falnak az ötlettől, de nem hárított, nem lett mérges. Épp csak nem hitte el. De bólintott a vizsgálatokra, és én először tudtam kisírni magam, ahogy néztem a nagyfiút a játszótéren. Sírtam, mert legbelül biztos voltam a diagnózisom helyességében, és féltettem. Aztán erősebb lettem, megint elkeseredtem, de mertem segítséget kérni, és az ismerős-kedves pszichológus hölgy segített is: leszervezte a gyermekpszichiátriai vizsgálatot, én pedig a közeli gekkóékhoz utaztam Kristóffal, hátha megtudok valami közelebbit.Megtudtam, tovább erősödött és elmélyült a gyanúm.

Aztán beszereztem irodalmat, fejlesztőfeladatokat csináltunk, néha reménykedtem, néha elkeseredtem, és vártam december 14-ét, ami a szakorvosi vizsgálatot jelentette. Túl vagyunk rajta, és bizony, Kristóf autista. És hamarosan kezdhetjük a korai fejlesztést, és megyünk diagnosztikai központba, és igyekszem úgy megszervezni az életünket,  hogy minden beleférjen, mindenkinek legyen helye benne, nekem is. Egyelőre fogalmam sincs, hogyan lesz, de szerencsére most ünnepek jönnek, nem pörgök nagyon rá a dolgokra, ráérek januártól foglalkozni a feladatokkal, megvárnak. És addig bennem is leülepszik minden. Persze olvasni fogok a témáról addig is.