Elkoltoztunk

egy szep ikerhazba, egy csodas kornyekre, ahol a szomszed nem ciganyzenet hallgat (lehetoleg hajnal 1-tol reggel 7-ig, es ezert nem hivjuk ra a rendorseget), ahol az utcak es kertek gyonyoruen rendben vannak, tisztak es gondozottak, ahol a szomszedok kedvesek es baratsagosak, ahol reggelente madarcsicsergesre ebredunk, ahol gyonyoru angol gyep van, es viragok, csobogo es terasz.

Igen, ez az Anglia, amire vagytam, amirol almodtam. Ossze nem hasonlithato az eddig altalam ismert Angliaval. A masik Anglia koszos es mocskos, es zsufolt es hangos es tele van bevandorlokkal. Persze, tudom, hogy ez az ar azert, hogy mi is itt lehessunk, es nemcsak szornyu bevandorlok vannak, (mint pl mi semXD), de abszolut megertem, hogy aki csak ezt az Angliat ismeri, mert valamilyen okbol nem tud tovabblepni idoben, az gyuloli. Nekunk sikerult (tovabblepni), azt hiszem, mar nyugodtan kijelenthetem, tul vagyunk a nehezen. Persze konnyebb ugy, hogy van valaki, aki a kezedet fogja es atsegit a kezdeti nehezsegeken, nekunk ilyen nem volt, ami persze nagyreszt a mi hibank, azt hittuk, majd mi megoldjuk csuklobol, rakeszulessel. Vegulis megoldottuk. De jo. hogy nemcsak (sot, foleg nem) a penz miatt jottunk, es ebbol a szempontbol meg az autizmus is kesz nyereseg, nalunk nem hianyoljak a fiuk az ohazat, a nagyszuloket, unokatestvereket, mi ilyen furcsa csalad vagyunk.

Mert persze itt is furak vagyunk. Zalan kirandult az ovival, megkertek, hogy lehetoleg kiserjuk el (tobb mas szulo is volt), hat szornyu volt. Amig a tobbiek szuper programokat csinaltak, hajot epitettek, allatokat etettek es iszonyu lelkesek voltak, en megprobaltam valamilyen keretbe terelni Zalust, aki csak ment volna, es felfedezte volna a kertet a maga modjan, es lehetetlen volt barmilyen egyuttmukodesre rabirni. De azert a turat birta, a kezemet is fogta, locsolt es vizet ontozott, a lenyeg az volt, hogy mindig mast csinaljon, mint a tobbiek, akiket szerintem most sem vett eszre egy masodpercre sem. Farasztobb volt, mint barmilyen mas munka.

Kristofeknal pedig disco volt egyik delutan. Elmentunk, feloltozott a spiderman-es ingebe, es meg a terembe is bement, ahol kerek 10 percet toltottunk, befogta a fulet szegeny, zavarta az uvolto zene. (ahogy engem is). De a tanarok nagyon orultek, hogy legalabb megprobalta, es nagyon megkoszontek, hogy elvittuk, megdicsertek a ruhajat, es nem volt baj, hogy inkabb az udvaron jatszottunk.
Zalan tanarnoi pedig egy csomag edesseget ajandekoztak nekem (es persze a tobbi resztvevo szulonek is), koszonetkepp a segitsegert. Mert hogy elkisertem es segitettem (ha nem megyek, nem tudom, hogy oldottak volna meg, fogalmam nincs, meg nekem sem volt konnyu). Szabadkoztam persze, hogy nekem volt orom resztvenni a turan, mire a valasz: szeretjuk valahogy megkoszonni a segitseget, amit nyujtottam. Megkoszontek, hogy segitettem. Nahat. Meg ilyet. Hat, ez is az eltero mentalitas resze. Szeretem ezt a reszt.
Szeretem az udvariassagot, a kedvesseget, az allando mosolyt, a segitoszandekot. Nem, nincs kolbaszbol a kerites, de Zalus itt nem egy fogyatekos gyerek. Legalabbis nem ugy, mint Magyarorszagon. Es bar nincs kolbaszbol a kerites (szerencsere, tele lenne kobor kutyakkal az egesz varos, mert amugy az sincs itt, ahogy szunyog sem  - ez most csak ugy eszembe jutott), de azert nagyon elheto es szeretheto hely ez az Anglia.

Hát ilyen Zalán 4 évesen

Melo

Nos, elmultam mar.. khm..18. Jo, nem titok, 42 voltam majusban, szoval nem vagyok fiatal, bar nyilvan nem erzem magam oregnek. (neha, kicsit de) Ne legyenek illuzioink, nem konnyu munkat talalni 4x evesen, meg Angliaban sem.
Eloszor ugye warehouse/ban (illetve egy suti es kekszgyarban dolgoztam), es meg nem allok ra keszen, hogy meseljek rola. Meg tul friss az elmeny, ami szornyu, persze ki kellett birni, mert ezaltal lett angol referenciam, es ezaltal lett 2 munkam is.
Van egy alkalmi melom a Norsaca-nal, ami ugye nem veletlenul egy / az egyik legnagyobb / autista szervezet, szulok hoztak letre, es tenyleg hatalmas es minden. Na, ott meg egy napot sem dolgoztam. Reszt vettem kepzesen, treningen, tanfolyamrol oklevelet kaptam, de idokozben beesett egy allando teljes munkaidos allas, ami mostansag tobb is, mint teljes, leven 46-48 a 38-40 helyett. Es bar oromkodtem, hogy jon uj ember, egyuttal ugy tunik, tavozik egy masik, ugyhogy a tulmunka marad. Annyira persze nem baj, mert fizetik a tobbletorat, es keplekeny, nem 9-5 a munkaora, de azert igy nyaron tud kellemetlen is lenni. Foleg a mostani hetvege, mert a koltozes miatt szabin voltam, es hetvegere egy laza 21 orat kell dolgoznom + bentalvas.

Igazabol a munka nem rossz, nem megerolteto. Jah, persze, titkolozom, support worker vagyok. Leforditani nem igazan tudom, ez nem egy ismert fogalom magyarul. Tamogato munkas (nem szocialis, olyan van kulon Angliaban, es social worker a neve), ami esetemben azt jelenti, hogy egy supported living-ben (tamogatott lakhatas), gyakorlatilag egy csaladi hazban egyutt el 5 ember, es oket segiti nehany olyan, mint en. 6-7 ember dolgozik egy hazban, ezert jut egy bent alvas minden hetre. Ezek az emberek (angolul service user) termeszetesen nem jokedvukbol laknak egyutt, hanem azert, mert valamilyen fogyatekossaguk van, jellemzoen ertelmi fogyatekossag es/vagy autizmus.
Tehat oket tamogatjuk a haztartas, penzugyek, egeszsegugy, vasarlas, munka, kirandulas, szorakozas stb. temakorben. Amibe beletartozik, hogy idonkent megmossuk valaki hajat. Vagy hatat. Vagy inkontenciabetetet segitunk rai.

Ezek az emberek onalloak. Legtobbjuknek munkaja van, ilyen-olyan, de a lenyeg, hogy teljes eletet elnek, csak epp segitsegre szorulnak. De ettol meg rendelkeznek akarattal, ha van is gondnokuk vagy gyamjuk, az pontosan csak annyi jogkorrel rendelkezik, amit az adott esetben a birosag megallapitott. Attol, hogy a gyam kezeli az illeto penzugyeit, meg nem szolhat bele, hogy mit vasarol napi szinten vagy mit dolgozik vagy milyen egeszsegugyi beavatkozast fogad el. Jelszo a maximalis fuggetlenseg es onallosag. Erdekes melo, tele kihivassal, foleg szamomra. Kihivas a mindennapi angol megertese es hasznalata. A service userek - nyilvan fogyatekossagukbol adodoan - idonkent rettenetesen beszelik az angolt, szerintem az elso ket hetben csak szavakat kaptam el, es abbol probaltam osszerakni, mit is akarnak. Keves sikerrel.

Meglepo modon sok elhivatott ember dolgozik itt, nekem nagyon nehez volt az elso par het, nemcsak az angol es a tapasztalat hianya miatt, hanem mert nem tudtam kikapcsolni a munkaido vegen. Csak ragtam magam a problemakon, aggodtam, allandoan vegigporgettem az esemenyeket, hogyan kellett volna jobban, hatekonyabban stb. Tulsagosan bevonodtam erzelmileg. Ma mar azert jobb a helyzet, konnyebben nyomok egy restartot ha eljovok. Szoval bar erdekes a melo, azert en szeretnek majd tovabblepni, tul egyszeru ez a munka, sok uresjarattal. De az irany jo, es a melohelyen beirattak egy Level 3 szintu Health and Social Care kepzesre, ami azert mar eleg komoly vegzettseg, es ezzel konnyebben fogok munkat talalni jobb fizetessel.

Gyerekek

Zalan hamarosan 4 eves. No persze, ez nem latszik meg rajta, egyaltalan nem. Nem fizikailag, az okes, a nursery/ben (3-4 eves koru gyerekerol van szo) o az egyik legmagasabb, es nagyon nem is vekony, csak kicsit, de egyebkent..
Most kb. 2 eves lemaradasban van a kortarsaihoz kepest. Legalabb.

Elkezdett beszelni. Iszonyat mennyisegu passziv szokincset szedett ossze az elmult evben, nagyreszt magyarul, de angolul is sok mindent mond. Foleg a suliban. Valahogy olyan magatol ertetodo ez nekik, hogy a suliban, angol gyerekek kozt angolul beszelunk, otthon pedig magyarul.
Persze ez a beszed nem az a beszed, nem kommunikacio, inkabb ismetelgetes. Echolalia. Kb. 2 eve nyuzzuk az 'En is tudok beszelni! es mas konyveket, szorgalmasan hozza is nekunk a konyveket, kb. 1 evig csak mutogatta a targyakat, par honapja mar meg is nevezi oket rendszeresen, es kb. 1 honapja idonkent hasznalja a kornyezeteben levo targyak megnevezesere is. (eleg idegesito ez az ekezetnelkuliseg, de megint melohelyen vagyok, ha bent alszom, van idom blogolni, es mivel otthon epp koltozunk, mashol nincs)
Szoval halad Zalan is, mint egy csiga. Amugy eleg szepen beszedhibas is, a 'k' betu abszolut hianyzik, 'taticaboda' es ebbol lathato, hogy a 'g' es az 'r' is. A szo amugy tisztessegesen a 'katicabogar' lenne.

Nekem, nekunk szot fogad. Na jo, tulzas persze, de mar nem kell orultmod fogni a kezet minden egyes lepesnel, mert nem szalad el, ha eszrevesszuk, hogy rosszat csinal, es raszolunk, nagy esellyel abbahagyja, ha nem vesszuk eszre, persze csinalja, es 100-adszor is megismetli a hulyesegeit, de itt is nagy az elorelepes. Sokszor nez rank, es idonkent bohockodik, de az oviban 90%-ban atnez, atesik mindenkin, aki a kozeleben van.

Amugy kicsit zseni is, csak ritkan produkal ilyet, de az elmult honapokban volt, hogy felirta a tablajara hogy 1+1=2, anelkul, hogy ez fel lett volna irva valahova, szimplan megjegyezte. Vagy kiszamolta :)
A mesekonyvben (APG, nana) hangosan kibetuzte, hogy O/V/O D A. Ezt foleg nem tudom, honnan vette, mert ezt Kristoftol se tanulhatta el, leven o csak angolul tanul olvasni, az meg nyilvan koszonoviszonyban sincs a magyar betuzessel.
Ugyhogy tudom, hogy szivja magaba a tudast a kolyok, megfigyel, es egy ido utan - jo sok ido utan - visszaadja. Csak epp foglalkozni kell vele, rengeteget, de az elmult par honap nem errol szolt, sajnos a fejlesztes, foglalkozas a tulelesert folytatott harcban megsemmisult, de most mar ujra kezdjuk megtalalni magunkat, es ez segiteni fog. Remelem.

Jellemzo modon Zalan, amikor az onkormanyzattol kuldott autizmus szakertovel volt talalkozoja (na jo, a pasi megfigyelte, hogy mit csinal a suliban, probalt vele kommunikalni, es sikerult is neki, amugy autista modon, szamokat es betuket rakosgattak meghitten egy tablara, es a kolyok, amikor a pasi egymas melle rakta az 1-est es 5-ost, felgman kozolte, hogy 'fifteen', de ez minket mar meg se lepett, minden egyes vizsgalaton a zseni auti enjet mutogatja.

Nagy buszrajongo lett, allandoan buszozna, es miota ez rendszeresse valt, mar nem gond a maszkalas, nagyon komolyan nezelodik, a helyismerete szuper, legalabbis ugy tunik. Rengeteg rugalmatlan berogzodese van, de szerencsere mindig valami uj. Attol mondjuk ki tud borulni, ha elmegyunk es ot nem visszuk. Kristof sokkal otthonulobb, o allandoan notebook-ozna. Remelem, ha lesz rendes kertunk (jovo hettol), sokat lesznek kint, csak ugy, jatszani. Amugy is, joval (valamivel) tobb idom lesz rajuk, mert mostanaban ugyan heti 50 orakat dolgozom, plusz heti 1 bentalvas, de 2 het mulva megjon az uj ember az elozo helyett a csapatba a melohelyen, es 36-40 orara allhat be munkaido, ami baratsagosabb egy fokkal.

Szoval ez Zalan, jovo hetfon 4 eves. Talan nemsokara meg is mutatom, milyen.

Huu, de sok ido telt el..

miota nem blogoltam. Es mivel melohelyrol irok most, igy ekezetem sincs.
De azert szeretnek par sort irni.

Holnap lesz 8 honapja, hogy Angliaban elunk. Nem csak azert nem irtam korabban, mert nem volt idom. Azert nem irtam, mert nagyon nehez volt. Brutalisan nehez volt az elmult 8 honap. Sok mindennel kellett megkuzdeni, voltak valoban nehez napjaink, egy iszonyu depresszios es kilatastalan tel, egy remenykelto tavasz utan talan elmondhatom, hogy kezdjuk megszokni, kezdenek a dolgok elintezodni.

Nemreg vettem eszre, hogy osszeszoritott foggal eltem tobb, mint fel evig. Azota is faj es recseg az egesz allkapcsom. Nem borultam ki, keveset sirtam, keveset beszeltem, probaltam tulelni.

Mert nagyon nehez ujrakezdeni egy masik orszagban. Meg ugy is, hogy elmeletben mindezzel tisztaban voltam. Tudtam, hisz olvastam, hallottam, hogy atlagban 1 evre teszik masok azt az idot, mire belerazodsz, mire elrendezodnek a dolgaid es nem kirekesztettkent eled meg a mindennapjaid. De elmelet es tapasztalat kozott, mint tudjuk, igen szeles a szakadek.
Azert jottunk ide, mert otthon nem volt remenyunk. Volt meloja, biztos meloja a ferjemnek, volt lakasunk, fix torlesztoreszlettel (ennek is ara volt, persze), auto, nemi beren kivuli juttatas (legalis, persze), nem nyomorogtunk. Az igaz, hogy egy repulojegyre fel evig kellett sporolni, de nagyjabol mindenunk megvolt, evente 1 het nyaralas is belefert. Persze ez nem egy nagy durranas, alapnak kellene lennie, de tudjuk, hogy Magyarorszagon nem az.
Rettenetesen feltem a jovotol. Mi lesz, ha nyugdijasok leszunk? Mi lesz, ha tovabb nem kapjuk a csaladi adokedvezmenyt? (Balu mar 17 eves, ketyegett az ora, es az sulyos 10ezreket jelentett volna minuszban, ami kb. ehezest jelent) Hova tudok elmenni dolgozni? Ne legyenek illuziok, a kisgyerekes anyakkal diszkriminalnak a munkaadok, ez koztudott. Auti kisgyerekes anyakkal pedig... Es raadasul a mi gyerekeink ki tudja, mire lesznek kepesek? Ha talalunk megfelelo elhelyezest nekik egyaltalan - ha szukseguk lenne ra, es egyelore nagyon ugy nez ki, hogy Zalusnak szuksege lesz ra - hogyan tudnank kifizetni?
Es persze elegem volt az emberek megitelesebol. Kirekesztett csalad voltunk, mert autista gyerekeink vannak. Az ellatas katasztrofalis, az iskola bizonytalan, a hozzaertes szanalmas, a segitseg minimalis. Pedig en igazan tisztaban voltam a jogainkkal, igenybevettuk a kedvezmenyeket, de a legtobbre nem voltunk jogosultak, leven magas az egy fore juto jovedelmunk. Rohej. Egy egykeresos, 3 gyerekes, ebbol 2 fogyatekos gyereket nevelo csalad, ahol az az egy kereso kozalkalmazott, tehat el lehet kepzelni azt a hatalmas jovedelmet.

Ami a gyerekeket illeti, soha, egy pillanatra nem bantam meg, hogy eljottunk. Ok itt emberek. Aki nem erintett, az nem erti, hogy mit jelent ez. Soha negativ megjegyzest nem kaptam azert, mert valamelyik (tipikusan Zalan) foldhoz verte magat. Vagy orditott a buszon. Nem mellesleg az en gyerekeim jobban viselkednek, mint az angol gyerekek, akik borzasztoan szabadok es nagyreszt korlatozas nelkuliek. Komolyan, nem utnek el, nem rinak a kornyezetbol. Egyek. Foleg Kristof, mert Zalan azert nehezebb eset, de errol kesobb. Mindketten normal oviba, illetve iskolaba jarnak, kapnak segitseget, asszisztenst, es a legutobbi beszelgetesunk alkalmaval a tanar nevetve emlitette, hogy Kristof olyannyira jol teljesit az iskolaban, hogy egy filler kiegeszito tamogatast nem kapnak utana. Ettol fuggetlenul jar az asszisztens, a beszedterapia es a tobbi meg csak szervezodik. Mert burokracia es lassusag az itt is van, csak epp joindulattal van koritve. De errol is majd maskor.

De ha valaki kikoltozne kulfoldre es nem veti fel a penz, annak azt tanacsolnam, hogy csak akkor, ha jol beszel angolul, nagyon jo es eros a kapcsolat a csaladon belul (most foleg a felnottekre gondolok, mert a nehezsegek probara teszik a kapcsolatokat), felkeszult az orszagbol, nem adja fel, optimista, van eleg penze, mert a kezdet csak ugy zabalja a penzt.

En eleg szerencses voltam, mert 3 het utan talaltam melot, ami ugyan borzalmas volt (raktari melo, ugynoksegen keresztul, es januartol marciusig gyakorlatilag heti 1-2 napot dolgoztam), de kezdetnek megfelelt. Viszont volt, hogy segitseget kellett kernunk, mert nem volt nagyon penzunk, es bar mi elvoltunk szendvicsen, de a gyerekek, foleg a mi nagyon valogatos autijaink (ha van ilyen szo) ezt nem toleraltak volna. De azert a lakber, rezsi be volt mindig fizetve, es ami nagyon szukseges volt, azt megvehettuk.
Es azota mar van teljes munkaidos allasom, es nem raktarban, foiskolan tanulok, hamarosan koltozunk egy jobb helyre, es mar tervezzuk a kovekezo projeket, az elso autonkat itt, Angliaban. Mar tudunk etterembe menni, 1-1 kisebb kirandulas is belefer. 8 honap es mar latjuk a jovonket.

Azota kijott anyukam is, sajnos Balazs hazakoltozott, a volt ferjem szuleinel lakik, a suli es legfokepp a baratnoje miatt dontott igy. A sajnos persze nem fejezi ki a hianyat, ami szornyu, de hat mar 17. Es tervezi, hogy visszajon, mert o tenyleg szereti Angliat.
Amugy en is, bar Anglianak is van rengeteg arca. Amit nem szeretek, az a jelenlegi kornyezetunk: egy szegeny reszen lakunk, tele bevandorlokkal es szegeny angolokkal, onkormanyzati lakokkal, szemettel, primitiv emberekkel. Ezt nagyon nehez volt elviselni. Nehez, hogy amig nem bizonyitottal, rengeteg nehezseggel kell szemenezni, a bankszamlanyitastol a mobiltelefonszerzodesig. Az angol posta jovoltabol eltuntek a gyerekek szuletesi anyakonyvi kivonatai. A kozlekedesuk olyan, mintha egy mediterran orszagban elnenk. A kozlekedesi lampak gyakorlatilag csak tajekoztatasi celbol vannak kiteve, a buszok veletlenul sem tartjak a menetidot, kimaradnak es lerobbannak. Es iszonyu sok a szemet. Persze nem szerencses ilyen nagy varosban lakni, par even belul tervezzuk is a koltozest egy kisebb, baratsagosabb varosba, de egyelore a kertvaros, ahova keszulunk, is nagyon vonzo. Vannak meg egyeb bosszusagok, de ezek mar egyenfuggok, es megszokhatok.

De szeretem az idojarast (a telet nem, az lehangolo volt, nagyon), a kanikula nagyon nem hianyzik, es joval tobbet sut a nap es kevesebbet esik az eso, mint az gondoltuk. Az emberek (nagy reszuk) kedvesek, baratsagosak, udvariasak, optimistak, vegtelenul lazak es nyugodtak, jokedvuek. Az egeszsegugy szuper, bar erre sokan panaszkodnak az itt elok kozul, en csak pozitivat tudok mondani, a haziorvosok egy reszet leszamitva. De mivel szabadon valaszthatsz orvost, ez nem jelent akadalyt. Szeretem a rengeteg programot, a lehetoseget, a diszkriminaciomentesseget. Szeretem, hogy a magyarok osszetartanak. Nem kerultem sok magyarral kapcsolatba, de akikkel igen, azok mind segitokeszek es kedvesek voltak. Szeretem a boltok hatalmas valasztekat, a learazasokat, az ettermeket, a pubokat, a jatszotereket, es az iskolakat. Jaj, azokat nagyon. A rengeteg dicseretet, amit a gyerekek kapnak, ahogy osztonzik, segitik, biztatjak es tamogatjak oket, A rengeteg tanfolyamot, amire lehet jelentkezni, ha nem dolgozol es nincs angol diplomad.

Azt hiszen, sinen vagyunk.

Angliában

Hát itt vagyunk, elköltöztünk, új életet kezdtünk Angliában. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de azt nem, hogy nehéz lesz:) Szóval ér minket rendesen a kulturális sokk, az idegenség, a fura angol (én biztos, hogy nem ezt az angolt tanultam anno a suliba), de azért nem rossz. Illetve lesz jobb, biztosan.

A gyerekek szuperül vették az első akadályokat, már van néhány angol szavuk, Balázs is egész jól viseli, hogy szakított a szerelmével és a korábbi életével, mi nagyok pedig igyekszünk jó képet vágni. Az első pár napban iszonyú sokat veszekedtünk, de már sokkal jobb. Már volt állásinterjúm, már elintéztük az ovit, intéződik a suli, bejelentkeztünk orvoshoz, és minden nap egyre jobb. Igazából legjobban a lakásunkat fájlalom, ami tele volt mindennel, amit most hiányolunk, ha kint vagyunk, sokkal jobb a kedvem.

És hát sokat vagyunk kint, járjuk a várost, a parkokat, játszótereket, boltokat, utcákat, nevezetességeket, mindent. Nagy az a Nottingham, és kb. csak az 5%-át láttuk, pedig mindennap legalább 2-3 órát mászkálunk. Családostól, külön-külön pedig mégegyszer ennyit.


Aki idejön, mindenképp egy vagon pénzzel érkezzen, mert - mint bármely más költözésnél - az új hely falja a pénzt.

 Fura, hogy tényleg nagyon változatos az időjárás, pont, mint számítottunk rá, de mégis más úgy elindulni, hogy bármelyik pillanatban eleredhet az eső. És fura, hogy reggelenként a meleg párás idő kólint fejbe, és a tudat, hogy már megint túlöltöztem, az otthoni csípős reggelekre számítva.

 Nagyon kedvesek az angolok, nagy általánosságban csak ilyenekkel találkoztam, és egyáltalán nem kedvesek pl. a lengyelek. És mindig lengyelnek néznek, bár már hallottam indiai angol szájából a hogy vagy? köszönöm szavakat is.

 Fejbekólint viszont a szemét, ami nagyon ronda látvány, igaz, hogy erről főleg a környék tehet, nem írom, hogy a gettóban lakunk, de azért valami ilyesmi, és várjuk a félév végét, hogy továbbállhassunk, mert rengeteg gyönyörű és tiszta és zöld és gondozott terület is van erre, csak épp ahhoz rendszeres jövedelem szükséges, és az egyelőre még nincs. De lesz, és szerintem főleg addig lesz itt nehéz.

Szóval nehéz itt, mert nem gondolod, hogy az angolok ennyire mások lennének, merthát Európa, és közel van, és kulturális azonosság, hát nem. És nemcsak azért mások, mert ez egy borzasztó sokszínű ország a rengeteg bevándorló miatt. Mások a színek, az illatok, az ízek, és nincs mit tenni, ezeket meg kell szokni. Mi úgy jöttünk ide, hogy beilleszkedünk, nem nézünk magyar tévét, nem rendelünk túrórudit, és nem sóhajtozunk  Trianon után (se semmi más magyar után), és még így is nehéz. De erősek vagyunk és szeretjük egymást, és tudom, hogy a gyerekeimnek a legjobbat adhatom: a lehetőséget.

Olyan nehéz

... bármiről írnom. Mert tulajdonképpen minden rendben van.

De tényleg, Balázs hazajött, sokat javult az angolja, és nem állt le, hanem azóta is rendületlenül gyakorolja - feliratos angol nyelvű filmeket néz (angol felirattal, ha lehet). A legjobb nyelvtanulási mód itthon, ha valaki engem kérdez.

Kristóf nagyon rendben van, minden téren, igazán csak jókat tudok róla mondani. Szívesen hallgat már meséket, nagy öröm ez nekem.

Zalán egyre többet beszél, egyre fegyelmezettebb, szépen haladunk.

Mi is jól vagyunk alapvetően. És túl azon, hogy teljes szívemből gyűlölöm a kánikulát - ahogy mondani szokás, azt is utálom, aki nem utálja -, és lassan már a nyarat is, és hogy riadtan szemlélem az eseményeket, és egyelőre eredménytelenül áruljuk a lakásunkat, sajnos olyan dolgok is történnek a kicsit tágabb családunkban, amik szörnyűek, és borzasztóak, és legszívesebben kifutnék a világból, mert mire is számíthatnék még ezek után idegenektől?! És nem vigasztal, hogy majd megjön a böjtje - szinte leírhatnám a jövőt szó szerint, márha bárkit is érdekelne -, mert ezek a sebek, amiket most okoznak a drága családtagok egymásnak soha nem fognak begyógyulni, és nagyon rombolóak.
Bár már csak a pakolásra várnánk, és elmehetnénk innen, ahol napról-napra kevesebb dolog vonz, ami már nem az otthonom, mert az otthon megvéd, és oltalmaz, és jó ott lenni.

Felnőtt

Balázs elutazott 5 hétre Angliába. Bő egy hét még, mire megjön, és nagyon hiányzik. Elmondhatatlanul.
Persze, büszke is vagyok rá, hiszen egyedül repült, egyedül buszozott be Londonba, ott várta csak Tomi, a nagy barát, egy picit dolgozott is, de a diákokat arrafelé is átverik sűrűn, de nem is ez a lényeg.
Egy kis előleget kaptam a felnőttkorból, amikor sokáig nem látom, napokig nem is hallok felőle, esetleg egy-két mondatot kapok FB-on, pár perc beszélgetést skype-on - imádom a technikát, mondtam már? -, és csak várom, hogy láthassam.

És persze amikor elment, akkor sem én kísértem ki, hanem a barátnője, én csak az erkélyről néztem utána, és ezzel nincs is semmi baj.

Ez az élet rendje, tudom. De akkor miért sírok?

Zalán 3 éves

Először is 98-99 centi. 15 kg.

100-ig számol (na jó, 30-ig egyesével is tud, utána csak tizesével). Megnevezi a színeket, legalábbis a legfontosabb négyet, a formákat (kör, ovális, háromszög, trapéz - sokat játszunk a Colorama-val, mint kiderült), és néhány tárgyat. Ilyeneket, hogy óra, ló, hajó, torta, tea, olló. pillangó, asztal stb.  Legalább 50 szót tud, de perszenem konzekvensen.
Képes kicipelni a szobájából a nappaliba a kis fehér asztalkát, és bőszen mutogatja és mondogatja is, hogy asztal. Kétség ne férjen hozzá.
Persze kommunikációra még ritkán használja a szavait, inkább PECS-el kér, sőt, talán csak egyszer-kétszer fordult el, hogy teát kért úgy, hogy mondta.

A családunkat nagyon szereti, elsősorban hozzám ragaszkodik, ölel, puszil, rámugrik, meggyúrogat - akár a kellemetlenségig is -, de az apja is kedvenc. Jó hír, hogy a két nagymamát kezdi teljesen elfogadni, lelkesen számoltatja őket is.
Más humán élőlény nem érdekli, észre sem veszi őket, de a kutyákon pl. hatalmasakat derül.
Szobatisztaság még messze van, de ha ráültetjük a bilire, mindig produkál valamit. Ha nem, akkor oda

Mióta nincs kánikula, nagyon szépen alszik, persze így is van 1-2 éjszaka, amikor felébred, és vagy sikerül rögtön visszaaltatni, vagy nem, az utóbbi elég rossz hír, mert 3 órás ébrenlétet jelent, s mire elaludna, ébred a család többi része, így én is. (Kánikulában a helyzet katasztrofális, alszik délután, aztán este nem, aztán hajnalban igen, reggel nem, aztán ahogy esik, úgy puffan. Gyűlölöm a kánikulát, és mérges vagyok, amikor az emberek panaszkodnak, hogy mikor lesz már igazi nyár, mert nekem speciel ez a 20-25 fok az igazi, és nemcsak az alvás miatt.)

Az étvágya elég jó, az evése viszont szót sem érdemel, vagyis inkább csak bosszús szavakat, mert sajnos ijesztő mértékben szorul vissza a kedvelt ételek listája. És ha nem kap olyat, amit szeret, akkor nem eszik, csak puffog és őrjöng, és sikít. Semmi gyümölcs, semmi zöldség, szinte semmi. Most megint Kristóf eszik jobban, és jóval változatosabban.

Nagyon szeret úton lenni. Sétálva nagy merészség elindulni, mert vagy jön vagy nem, el már csak ritkán szalad, de akkor nagyon, úgyhogy mindig fogni kell a kezét, de ez a jobbik eset, mert van, hogy cipelni kell. Jön viszont motoron, még inkább futóbiciklin, és biciklisülésben mögöttem. Mehet a busz, autó (bár az nem az igazi), más járművek.

Szörnyen kiszámíthatatlan, nagyon erőszakos, vakmerő és kíváncsi.
Néha-néha együtt játszik Kristóffal. Szeret mostanában vonatozni, autózni, pályákat épít, ezt együtt is tudják csinálni.
Elkezdett labdázni, kicsit még ügyetlenül, és nem túl nagy lelkesedéssel.
Ellenben imád alkotni, rajzolni, színezni, festeni. Festeni főleg, hosszú-hosszú percekre leköthető vele. Szerelni, azt nagyon tudna, de csakis igazi szerszámokkal. Továbbra is őrületes érzékkel nyúl az elektronikus dolgokhoz, és mindent imád, ami hangot ad. És számol.

Tv-t ritkán néz, legalábbis hamar megunja. Szórakoztatni kell, számolni a lépéseit, mondogatni a könyvében szereplő tárgyakat, és feladatozni-feladatozni rendületlenül:)

A rontópálság köszöni megvan, talán-talán enyhült, bár épp ma öntött ki fél liter narancsszörpöt, és fetrengett benne, letépte az autóspálya egyik részét a falról, de már nemsokára vége a napnak.

Kristóf ma

"Zalánnak olyan gyönyörű a mosolya!. És a szép húsos kis lába!"

"Apa, szóljál, ha pisilni kell! Mert nagyon mérges leszek"

"A süni labdává gömbölyödik. A vonat fává gömbölyödik!"

És vagy kettőt már el is elfelejtettem.

erőszak

Miért is lenne érthető, hogy a villamosvezető felpofozta az elélépő nőt?
Alig 1-2 embert olvastam, aki elítélte a pofozkodó villamosvezetőt.

Hihetetlen, micsoda gyűlölet és erőszak buzog az emberekben. Ha a következő szabálytalanságnál - mondjuk tilosban megy át az úton, nem indexel, nem áll meg a zebránál, késve fizeti a csekkét - őt is egy kiadós pofozkodás várná, az rendben lenne?

Nem értem meg, nem érdekelnek a mentségek, adrenalin és társai. Bele sem merek gondolni, mi van, ha fegyver van nála.

IQ-teszt

Aki  érintett, az tudja, hogy az SNI gyerekek Magyarországon Szakértői Bizottsághoz/alá is tartoznak, ők azok, akik döntenek a tanköteles gyerekek oktatásáról (milyen intézménybe mehetnek, milyen óraszámban kell fejlesztést kapniuk, milyen dolgokra kell figyelniük a pedagógusoknak). Persze hamarabb is előírhatnak korai fejlesztést, de a hatósági jogkör az az óvodás korral kezdődik.
És ahogy lenni szokott, eléggé félrecsúszott a helyzetük nálunk. Mert kőkeményen hatóságok, akik, ha leírnak valamit, azt marha nehéz megmásítani, akik akár szakértelem nélkül is diagnosztizálnak, és döntésük kötelező erejű. Mármint a szülőkre és gyerekekre nézve, mert a javasolt fejlesztésre általában fütyül az intézmény, azt ad, amire van pénze. És a megfoghatatlan állam kategóriánál érvelni szerintem még nagyobb kihívás, mint az önkormányzatoknál, de ez minket még nem érint, lévén az ovik önkormányzat felügyelete alatt maradtak. Tulajdont akartam írni, és persze arról is van szó.

Tehát a hatóság ír egy dörgedelmes levelet, hogy az adott időpontban jelenjünk meg a gyerekkel - mindkét szülő, természetesen -, hozzunk magunkkal enni-, innivalót, játékot, mert várni kell, elhúzódhat, és szabálysértés, ha nem jelenünk meg, akár erőszakkal is..
Rémhírek keringenek a szakértőis vizsgálatokról, a többórás szűk helyen való várakozásról, levegőtlen, piszkos helyiségekről, alkalmatlan alkalmazottakról. Nekünk szerencsénk volt (mindhárom alkalommal), várakozni eddig max. 5 percet kellett, az ott dolgozók kedvesek voltak, félig-meddig hozzáértők is, de mindenképpen segítőkészek és megértőek, s mivel nem diagnózist és ellátást kértem tőlük, a szakmai tudás adott esetben nem nagyon hiányzott. Azért kicsit igen. A helyiségek olyanok amilyenek - borzalmasak, de ez nyilván nem a dolgozók hibája.

Legutóbb - bár nem jelezték -, IQ-t mértek Kristófnál. Most véleményezhetném a tesztet - nem vagyok pszichológus, gyógypedagógus, de utánanéztem, sok mindent tanultam, kritikán aluli -, csak kicsit teszem. Nem értem, ha egyszer tudjuk, ha nemzetközi ajánlások és előírások részletezik, ha az Egészségügyi Minisztérium 2003-as érvényben lévő szakmai irányelvei szerint, az autistákat vizuálisan meg kell segíteni, miért nem bírnak egy megfelelő tesztet alkalmazni. Egy olyat, ami kiküszöböli a rossz beszédértésből, figyelemből eredő hiányosságokat. Létezik ilyen, ismerem is, és naná, meg is kérdeztem a bizottság vezetőjétől - bajban vagyok a hülye címekkel is -,  elismerte, hogy igen vannak, de ezeket nem vizsgálták meg hivatalosan és széleskörűen, így nem ismerik a használatát. Azt hiszem, ez lefordítva annyit jelent, hogy nem akarják/nem tudják/nincs idejük megtanulni. Javaslat: egy autizmusspecifikus diagnosztikai intézményben  - jellemzően az Autizmus Alapítványnál - kérjük IQ-mérést, és azt ők elfogadják. Ez sajnos alaphangon 8 hónap várakozás és 35 000 ft-ot jelent, így nyilván ezt ők nem javasolhatják hivatalosan, azt tudják tenni most, hogy iq-mérésnél jóhiszeműen vizsgálódnak, jelentsen ez bármit is. Én sajnálok mindenkit, aki a közszférában dolgozik, mert tudom, hogy meg van kötve a keze, de jobban sajnálom az olyan gyerekeket, akiknek hülye procedúrákon kell feleslegesen átesniük, mikor lenne jobb megoldás is.

Végülis minket ez közvetlenül - legalábbis Kristófnál - nem érint, mert nagyon ügyesen teljesített a teszten. Bementünk, meglátta a papírlapot, a széket, és kötelességtudóan leült - összeszorult a szívem, még csak 4 éves! -, és dolgozott 1 órán keresztül.
Némi szociális információ - neve, apa, anya neve, jele (ezt nem is tudta, nem nagyon használják az oviban a jeleket, mindenhol a nevük szerepel, de miért is tudná ezt egy szakosodott pszichológus, az egész megyében ez az egyetlen autista csoport).
Színfelismerés, formakirakás, mintakövetés, emberrajz, mi hiányzik a képen, képről beszélés, alap érzelmek felismerése, összetett utasítások követése.
Összességében gyönyörűen ment minden, én nagyon büszke voltam, egy éve szinte a nulláról indultunk, és hol tart már Kristóf, és 96 pontot kapott, ami ezen a vacak, nem specifikus, elavult teszten gyönyörű eredmény. Majd egyszer megkapjuk a határozatot a részletes értékeléssel - 30 napjuk van rá, április elején voltunk, de a hatóságok kötelezettsége nálunk más jellegű, mint az állampolgároké -, majd valamikor szeptemberben várhatjuk, nevetséges, tudom.Nagyon jól teljesített az olyan területeken Kristóf, ahol nem kellett a beszédre hagyatkozni, a formakirakást, színeket, számolást sokkal magasabb szinten tudta volna folytatni, némi vizuális megsegítés alkalmazásával pedig a szóbeli feladatok is jobban mennének - nem én találom ki, irányelv -, de hát ez van, Magyarország, 2013, örüljünk, hogy kapunk valamit, mi ilyen sajátosan dübörgünk.

A legjobban a fegyelmezettség, a nyugodt feladatkövetés, fesztelen beszélgetés, udvarias viselkedés az, ami meghatott, ha valaki látná ilyenkor a fiamat, biztosan nem gondolná, hogy az autisták dühöngenek.
Persze, a vizsgálati helyzet automatikusan kihozta az auti vonásokat is, a túlmozgásokat, perifériás (?) nézést, ingerkeresést, ragozás önkényes használatát:)

Ez a büszkeség tört elő belőlem a hétvégén, amikor a tavaly állandóan látogatott játszóterünkön voltunk, ahol találkoztunk az utoljára ősszel látott kortársakkal.
Hogy Kristóf udvarias volt, nem verekedett, barátságos volt, amikor szóltunk, hogy ideje indulni (telefoncsörgés volt, nálunk ez a jel), szó nélkül jött, hát ez tavaly nem teljesen így festett, voltak nehéz időszakok, amikor 2 tajtékzó őrültet kellett megfékeznem, vagy összeszednem az egyik szökésben lévőt.
A többi gyerek pedig - legalábbis 1-2 - verekedett, dobált, feleselt és kiabált és ordított. És a legelvetemültebb gyerek pont azé az anyukáé volt, aki megmagyarázta tavaly ilyenkor nekem, vagyis a barátnőjének, de azért én is hallottam, elég hangos volt, hogy Kristóf a közösség hiánya miatt ilyen problémás, és én rosszat teszek neki azzal, hogy nem engedem gyerekekhez. Hahh! Tudom, gyerekes, de elégtétel:)

Zalán lassan 3

... és méggsem az jut eszembe, hogy de nagy már. Ő még mindig kicsi. Más is mondta már, hogy a családban a legkisebb mindig kicsi marad valahogy, kevésbé önálló, ügyes, inkább kis ölbemanó. (na jó, ez olyan cukiszó, amit igyekszem soha többé nem használni, most jobb híján sikerült)

Nem tudom, az autisága mennyire számít, mert ő amellett, hogy kicsi, bizonyos szempontból eléggé érintett is, sok szempontból jobban, mint akár Kristóf, és néha olyan kis magányos. Elvonult, kis remete. Annyira nem hat rá a külvilág, hogy valóban képes lenne átesni embereken. Gondolkodás nélkül odamegy másokhoz, és elveszi azt, ami megtetszik neki. Mondjuk innivalót, játékot, táskát, kulcsot, telefont... És mindezt anélkül, hogy ügyet venne a másik emberre. Ezt félelmetes látni.
Apa a minap erről beszélt, miközben az ölében ringatta Zalánt, nagyon aggódik érte, mert olyan nagyon fura, és milyen kár, hogy a sok ember nem látja benne az okos, édes babát, csak a kezelhetetlen miniszörnyet.
Itthon persze jobb a helyzet, néha már igen szociális. És időnként a nagymamákra azért hederít:)
Időnként hangosan kacag, és szaladgál fel-alá. Időnként fájdalmasan sír - látszólag ok nélkül -, és potyog a könnye, és lehetetlen megvigasztalni. Máskor pedig fetreng a földön, és sikít, és rugdos - és itt sem mindig egyértelmű, hogy miért.

Szóval vannak dolgok, és rájöttem (nem volt túl nehéz), hogy az autistákat marhára nem szeretik az emberek. Számukra - főleg, mivel nem látható fogyatékosságról van szó - neveletlen, elkényeztetett, idegesítő kölykök, akiket jó lenne szájonvágni. Tudom, milyen érzés, én pont így voltam, és megvolt a véleményem az idióta kölykökről, és főleg a nemtörődöm, felelőtlen szülőkről, akik képtelenek venni a fáradságot, nem nevelik a gyereket, a legkisebb ellenállás felé mennek. Nagyon szégyellem magam utólag ezekért a gondolatokért, és ezért sem húzódom a háttérbe, hanem kiállok az autizmusért/ellen/védelmében (nem kívánt törlendő), vállalom, hogy fogyatékos gyermekeim vannak, és igen, ezzel lehet élni, és nem, nem neveletlenek, csak mások.

Mert hogy a fogyatékosok elbújnak. Nemcsak az autisták, hanem az összes többi fogyatékos. A
felnőttek és  a gyerekek, és a normál szülők eldugják a fogyatékos gyereküket. Biztos mindenki látott már kerekesszékest, vagy Down-os gyereket, de nagyon ritkán. Amikor olyan helyen vagyok, ahol nagy az előfordulási valószínűség - kórházban vagy fejlesztőhelyen - mindig megdöbbenek, milyen sokan vannak. Milyen sokan vagyunk:/
És többek között ezért nem tudunk bánni a fogyatékosokkal, mert nem látjuk őket, nem napi szintű a találkozás, hanem eseményszámba megy, és nem tudjuk, mit tegyünk. Nézzünk? Mosolyogjunk? Kérdezzünk? Nem bántó? Biztos bántja, inkább úgy teszek, mintha nem is látnám. Mintha észre sem vettem volna. (Megsúgom, ez a legbántóbb magatartás, a létező legnagyobb tapintatlanság.)
Véleményem szerint igenis a fogyatékosok családja nagymértékben tehet arról, hogy nem megfelelően bánnak velük. Ha mindannyian együtt élnénk, akkor megszokott, mindennapi integráció, inklúzió valósulhatna meg, nem ez lenne a cél az oktatásban, mert nem ott találkoznának először másokkal az emberek, hanem lenne tapasztalatuk. Tudom, hogy nehéz, és néha jó begubózni, és van olyan élethelyzet - főleg autistáknál -, amikor nem is szabad átmenetileg közösségbe menni, olyan súlyosak a magatartásproblémák, de erre vannak módszerek, pedagógusok. Nem szabad elzárni a gyerekeket!
Ismerek olyan családot, ahol a gyerek már 6 éves, és most volt először bevásárolni. Ahol nem mutatkozhat az iskolás testvér osztálytársai előtt, mert mit szólnának a társak? Ahol az egész család otthon ül (3 gyerekkel), és tévéznek napszám, mert a fogyatékos tesó miatt az egészségesek sem mehetnek sehová.
És nem húznám ezt tovább, de a sikeres integráció feltétele az, hogy legyen kit integrálni.

Szóval az autistákat nem szeretik, és Zalán néha nagyon az, vérlázítóan magányos és önző, és pökhendi, pedig egy nagyon okos, érzékeny és szeretnivaló kiskrapek.
Számol - múr húszig, és visszafelé is -, ismeri a színeket, és mondja is őket, pijos, sárda, ké, és ezenkívül is egyre több szót használ -nem mindig, nem mindet, nem konzekvensen, de időről-időre, és helyesen: ojjó, ó(r)a, táé(r), Zajjá, apa, aja, teát.
Bukfencezik és fejenáll, 40-es puzzlet is kirak, a számfogalma kialakulófélben, ha sétálunk, autók mellett a rendszámokat "olvassuk" mostanság.

Utálom,

amikor a 25 éves - srác és autó is, egyenként - majdnem elüt gyerekestől, és mégcsak bocsánatot sem kér. Nem is int. Rám se néz.

Amikor a bicikliúton nem lehet közlekedni, mert tele van gyalogossal. Vagy kinő rajta egy bokor - gondolom  hirtelen, egyébként csak kivágta volna valaki.
(És, ha  már itt tartunk, utálom, amikor a bicajos a járdán megy, holott az ellenkező oldalban van kiépített bicikliút is, vagy ha főútvonalon teker, a "Kerékpárral behajtani tilos" tábla ellenére, és a párhuzamos utca is kerékpárút.)

Amikor a játszótéren egy szemétkupac fogad, okádni tudnék, cigisdobozok, műanyag poharak, borosüvegek szétdobálva, két félig üres/vagy tele, de nem,.most konkrétan üres pohár a mászókán van fenn, hogy az élelmes gyerekem azonnal megtalálja.
(És nem vagyok hajlandó játszótér takarítással kezdeni a reggelt, inkább átmegyünk egy másikra, illetve mennénk, ha a város nem szedte volna le a csúszdákat javítani (??) még valamikor ősszel-télen, egyet konkrétan már több, mint egy éve, mert felújítják őket, de könyörgöm, május van, mikor használják a gyerekek? Télen? Ha felnőttek?)

Ezek csak a mai idegeskedéseim voltak, reggel fél 9 és 10 óra között. Ahogy ezeken gondolkoztam, jött több is, csőstől, de mivel nem aktuálisak, átlépek rajtuk. Vagyis túlteszem magam rajtuk, vagy igyekszem túltenni, mert mintha mindenhonnan csak árulás, pletyka, rosszindulat jönne - felém is és mások felé is, pedig annyira nem törődök már senkivel, és még így is megtalálnak. Ahogy látom - nem nagyon látom, mert több 100 olvasatlan blogbejegyzés vár rám -, más köszöni, megvan, mindenhonnan csak a derű, a szívecskés üzenetek jönnek. Irigy vagyok.

Kristófról pedig szinte csak jókat

lehet mondani. Szerintem fura lehet, hogy kevesebb a gond vele, mint egy átlaggyerekkel. Úgy értem, hogy olvasok blogokat, sőt, időnként a való életben is látok gyerekeket, akik folyton dacolnak. Azért se, semmi se, és itt van az autista Kristóf, aki többször mond igent, mint nemet, és nagyon szépen tudja a dolgait, ha számítógépezés van, akkor időzítőt állítok be neki, és nincs olyan, hogy méééég egy kicsit, meg még ne legyen végeeeeee, hanem óracsörgésre zárja le a notebook tetejét. Haláli jó fej.

Voltunk mostanában IQ vizsgálaton a Szakértői Bizottságnál, és Ados-vizsgálaton. Nagyon ügyes volt, talán majd leírom, hogy milyen, de ehhez idő kell, mindenesetre iszonyú büszke és boldog vagyok, mint ahogy a pedagógusai is, és nem győzöm csodálkozni, hová el nem értünk egy év alatt.
(Persze az is kiderül - főleg ilyen vizsgálatokon, ahol nem a megszokott környezetben van -, hogy milyen nagy az elmaradás is, és hogy mennyire más ő is a kortársaihoz képest, pedig ezeket én már észre sem veszem. Nem kell nagy dologra gondolni, de a vizuális ingerkeresés, a beszéd nem helyes használata, a kapcsolatteremtési nehézségek, igyekszem majd ezt is rögzíteni.)

Az ő kritikus pontja az evés - nem akarok hinni a fülemnek, hogy az oviban miket meg nem kóstol -, a társakkal való kommunikáció, a várakozás(i képesség hiánya).

A legaranyosabb, hogy használja a köszönömöt, bocsánatot kér, sőt általában így: "Bocsánat anyámkám!", és általában mindent így becéz, bácsi helyett bácsikám, ha öregebb, papámkám, illetve nénikém és mamámkám.
És a legjobb a hihetetlen fantázia, ami egy újabb sztereotípiát cáfol meg, az autisták nem fantáziátlanok, egyáltalán, sőt néha már az álmait is meséli Kristóf, és egy képről a minap nagy szöveget adott le elszabadult papírsárkányokról, szakadt zsinegekről és óriási viharról - a képen mindössze egy papírsárkány volt, a gazdája nélkül.

Nemalvós

A kicsi Zalán már megint felkelt hajnalban, és fent is maradt úgy 2 órára. Borzasztóan mérges vagyok ilyenkor, ezt sehogy sem bírom kezelni, most is, mivel hajnalban aludt vissza (6-kor), 9 után kelt, úgyhogy ugrott a fejlesztés, én olyan vagyok, mint aki egész éjjel bulizott, egész nap használhatatlan és nyűgös és ideges leszek, és óriási szerencse, hogy férj elviszi Kristófot reggelenként az oviba.
Szóval mérges vagyok, úgyhogy gyorsan lajstromozom, miért is kell örülnöm.

Mert kell, Zalus nagyon szépen fejlődik. Nem meglepő már, hogy nagyon okos, kitartó, imád tanulni, naponta hozza a kis székét, asztalkáját, egy csomag puzzle-t, meg a fejlesztőjátékait, és nyüstöl, hogy dolgozzunk vele.
A napirendi kártyákat egész szépen kezdi használni, tornán gyönyörűen együttműködik, és megjelentek az első szavak. Nem mindig kommunikáció formájában, inkább csak mondogat, ismétel, de ezek akkor is szavak, lesz ebből beszéd is, és ennek nagyon kell örülni.
Észreveszi már a környezetét, az ismerős embereket szereti.
Időnként bilit használ, ülve, állva, de azért még rendesen megy máshová is a termés. De haladunk itt is.

Ahogy Kristóf, Zalus is úgy 1,5 év kihagyás után folytatja ott az életét a családunkkal, ahogy anno kilépett belőle. Tehát van elmaradás, időnként elég nagy is, de most már Zalus is fejlődik, nem kell azért harcolnunk, hogy észrevegyen és elfogadjon bennünket.

A hisztirohamok mérséklődtek, de kell majd nagyon az úti napirend, mert itthon szépen boldogul, de ha kilépünk az ajtón, nem feltétlenül érti, hogy mi vár rá. Imád ugyanis kint lenni, de nem mindegy, hogy milyen módon, elkezdett motorozni, és nagyon szereti, ha a biciklimen hátul utazik, de a többi ellen (autó, gyalog) sikítva tiltakozik. Komolyan, zárt ajtókon keresztül is több km távolságra hallani.

Ami némi aggodalomra ad okot, az a fülbefogás, "indok nélküli" megrettenés és sikítás.

Mindjárt 3 éves, és mondjuk 2 évesnek felel meg fejlettségben, kivéve a mozgását, ami rendkívül jó, és persze a testi fejlettség is rendben van (pocak, husi és társai).

De a legjobban azt szeretem, hogy átlag 10 percenként szükségét érzi, hogy idejöjjön hozzám és megszorongasson.
Apa pedig azt szereti, hogy repül hozzá, akárhol, akármikor meglátja, ő lett a kedvenc, a szórakoztató- és játszófelelős, és az elmúlt sok-sok hónap semmibevevése után nagyon jól esik neki. (és nekem is, hogy végre nem én vagyok a kizárólagos ember a szemében).

Igazán nem gondoltam,

hogy tavasszal nem írok egy bejegyzést sem, de hát ez van. Az egy hét alatt, amíg - talán - tavasz volt, betegek voltunk, majdnem mindannyian.

Pedig már megint rengeteg dolog történt, a legtöbbje szuper, legalábbis amit tudunk befolyásolni valamennyire. "Sajnos" mostanában jobban követem a politikát, és ez időnként depresszióssá tesz, de úgy kell nekem.

Mindenesetre a fiúk nőnek - Balázs szerencsére nem annyira -, mi felnőttek pedig hízunk. Elég elkeserítő, mióta összeházasodtunk, mindketten felszedtünk egy-egy 20-ast. Hogy lehetek dagadtabb, mint amikor Zalánnal szülni indultam, igazán nem tudom. Mindenesetre most tornázok, és igyekszem diétázni, de valahogy nem megy. Sajnos most is a konyhában ülök, és az életem 80%-ban - feltéve, hogy nem alszom - itt vagyok, és hát igen, az állandó nassolás lehet a fő ok, hiába eszem már keveset, azt egész nap teszem.
De akkor is lefogyok, tegnap 3 órát bicajoztunk, ma alig bírok lábra állni, el is tűnt 1,5 kg, kár, hogy erre az erőfeszítésre csak igen ritkán vagy

ok képes.

Röviden, Balázs karján egy hét gipsz volt, egy balul sikerült focivédés kapcsán - rándulás vagy zúzódás vagy a záró szerint "valamilyen törés vagymi", nem én voltam vele, hanem nagyapja, létezne, hogy azért írnak törést egy sima zúzódás helyett, mert az több pénzt hoz a kórháznak? Költői a kérdés, sajnos már tudom, hogy minden létezhet.
Azért az durva, amikor egy ismerős meséli, hogy a barátnője a csecsemőosztályon dolgozó nemtomki, és nekik sosem kellett pelenkára, kenőcsre, krémekre stb. költeni, mert azt a barátnő mindig hozott.
És ugye, aki szült már, tudja, hogy számolva kapják a babák a pelenkát, talán hatot egy napra - haha -, kenőcs, nedves törlő, semmi nincs, mindent otthonról kell pótolni. Most már legalább tudom, miért.

Ezenkívül megvettük júniusra a repjegyet Angliába Balunak, egy hónapig lesz egy régi jó barátéknál, elmondhatatlanul izgulok, de tudom, hogy jó lesz, és tapasztalatszerzésnek, nyelvtanulásnak sem utolsó.
És a barátnővel esküvőn voltak, kár, hogy nincs fényképem még, nagyon szépek lehettek együtt, csupa jót hallottam vissza.

Most pedig már itthon vannak a kicsik, még gyártanom kell szappanbuborékot, és a csokis rizsfelfújtat kell befejeznem, mert Balázs pl. annyit eszik, mint 2 felnőtt, és lassan hazajön.

Hogy ez szerelem

azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a fiú a SAJÁT KEZÉVEL alkot a hölgynek:D Megható és megmosolyogtató egyszerre. És nagyon büszke vagyok rá.
Ezt mikulásra:

Ezt pedig nőnapra:

tavasz

Persze tudom, hogy viccből még visszajön a hideg, hogy ami kirügyezett az jól lefagyjon (el ne felejtsem behozni az erkélyről a tulipánokat, már 5 cm-es hajtásaik vannak), de tény és való, hogy megint itt a tavasz, a nap úgy süt, ahogy csak ilyenkor tud.

És ezt ki is használjuk.

Cserébe Kristóf itthon punnyad, mert megállás nélkül ömlik az orra. Próbálja kifújni, de nem érti, de legalább az orrszívást engedi, anélkül egy szemet nem aludtam volna tegnap éjjel, így azért pár órát sikerült.

Balu 16

Sweet sixteen.

Olyan nagyon fura. Még gyerek, de már kacsingat a felnőtt világra. Nem akar felnőtt lenni. Beszélgetünk, néha nagyokat, a minap a vallásról, kereszténységről. Néha harapófogóval se lehet kihúzni belőle, mi a baja.
Széles a válla, erős a tenyere, első szerelmes.
Érzékeny, és érzéketlen is, mint minden fiatal.
Családszerető, konzervatív, néha olvas, néha belemélyed egy-egy komolyabb filmbe. Van terve, álma, célja, és tanulja, hogyan tegyen érte. Fanyar humora van - kevesen értik, én imádom.

Pimasz, gúnyos, de csak ritkán bántó. Bátor és félszeg egyszerre. Kompromisszumot kereső és kedvelő, de az egyéniségét nem adja. Kemény.
Jaj, annyi minden egyszerre!