Felnőtt

Balázs elutazott 5 hétre Angliába. Bő egy hét még, mire megjön, és nagyon hiányzik. Elmondhatatlanul.
Persze, büszke is vagyok rá, hiszen egyedül repült, egyedül buszozott be Londonba, ott várta csak Tomi, a nagy barát, egy picit dolgozott is, de a diákokat arrafelé is átverik sűrűn, de nem is ez a lényeg.
Egy kis előleget kaptam a felnőttkorból, amikor sokáig nem látom, napokig nem is hallok felőle, esetleg egy-két mondatot kapok FB-on, pár perc beszélgetést skype-on - imádom a technikát, mondtam már? -, és csak várom, hogy láthassam.

És persze amikor elment, akkor sem én kísértem ki, hanem a barátnője, én csak az erkélyről néztem utána, és ezzel nincs is semmi baj.

Ez az élet rendje, tudom. De akkor miért sírok?