Olyan nehéz

... bármiről írnom. Mert tulajdonképpen minden rendben van.

De tényleg, Balázs hazajött, sokat javult az angolja, és nem állt le, hanem azóta is rendületlenül gyakorolja - feliratos angol nyelvű filmeket néz (angol felirattal, ha lehet). A legjobb nyelvtanulási mód itthon, ha valaki engem kérdez.

Kristóf nagyon rendben van, minden téren, igazán csak jókat tudok róla mondani. Szívesen hallgat már meséket, nagy öröm ez nekem.

Zalán egyre többet beszél, egyre fegyelmezettebb, szépen haladunk.

Mi is jól vagyunk alapvetően. És túl azon, hogy teljes szívemből gyűlölöm a kánikulát - ahogy mondani szokás, azt is utálom, aki nem utálja -, és lassan már a nyarat is, és hogy riadtan szemlélem az eseményeket, és egyelőre eredménytelenül áruljuk a lakásunkat, sajnos olyan dolgok is történnek a kicsit tágabb családunkban, amik szörnyűek, és borzasztóak, és legszívesebben kifutnék a világból, mert mire is számíthatnék még ezek után idegenektől?! És nem vigasztal, hogy majd megjön a böjtje - szinte leírhatnám a jövőt szó szerint, márha bárkit is érdekelne -, mert ezek a sebek, amiket most okoznak a drága családtagok egymásnak soha nem fognak begyógyulni, és nagyon rombolóak.
Bár már csak a pakolásra várnánk, és elmehetnénk innen, ahol napról-napra kevesebb dolog vonz, ami már nem az otthonom, mert az otthon megvéd, és oltalmaz, és jó ott lenni.