Korai Fejlesztésen

Ez is megvolt. Elmentünk - apával együtt, addig anyukám itthon játszott Zalánnal -, hogy megvizsgálják, valóban jogosult-e a gyermek fejlesztésre.

Hamar odaértünk, Kristóf nagyon kiabált, ismét, nagyon nem akart bemenni, és várni (de különösen a vetkőzés ellen tiltakozott), de hamarosan megérkezett két idősebb kedves hölgy. Az egyikük a gyógyped, akivel beszéltem is telefonon, ő fogja a fejlesztéseket végezni, a másik a pszichológus, aki a szakvéleményt írta.
Nagy meglepetés nem történt, igazolták a diagnózist, és jogosultak vagyunk fejlesztésre. De - meglepetés! - létezik egy Tanulási Képességeket Vizsgáló Szakértő Bizottság (vagymi), akihez be kell jelentkezni, hogy megvizsgálják Kristófot, és diagnosztizálják (már megint?), és eldöntsék, hogy jogosultak vagyunk-e az ingyenes fejlesztésre. Ugyanis most fél óra 700 ft-ba fog kerülni, ebből lenne heti 8..
Még egy tortúra - ráadásul egy kicsi, zárt helyen, ahol várakozni is kell, és amúgy is sokan lesznek, és valszeg nem is fognak tudni iq-tesztet csinálni Kristóffal - fogadásokat mernék rá kötni, hogy nem fognak tudni -, és mindezt egy szakértő gyermekpszichiáter diagnózisa után.. Elképesztő.

De addig is kíváncsian várom, hogyan boldogulunk az új közeggel, feladatokkal, emberekkel. Kristóf egészen könnyen megnyugodott a sok játék pozitív hatással volt rá, a hölgyek kedvesek, türelmesek voltak, az elején egészen kétségbeestek, majd sokat enyhültek, amikor látták, hogy Kristóf játszik a játékokkal, a formabedobás is megy neki, és segítséget kér, vagyis megérteti magát. Így vagy úgy. Most, hogy kissé már ismerősebb vagyok az autizmus tüneteiben, én is látom, hogy ezek mind az erősségei, a gyengék pedig a kölcsönös kommunikáció, és a társas kapcsolatok elutasítása.

Szintén pozitívum, hogy amikor észrevétlenül (!!) kiosontunk, Kristóf hamar felfigyelt, és hangos anyázással tépte fel a kilincset. (Erre mondjuk komoly összegekben mertem volna fogadni.) Nem tudom elképzelni, hogyan lesz az, amikor ott kell hagynom a fejlesztésen.. de majd kialakul. Elkezdik majd a képes napirendet, beszereztem az Én is tudok beszélni c. könyvet, amit használni fognak (nem igazán érdekli, és ha már itt tartunk, Zalánt se, pedig neki is ajánlották), és már itthon is készül a képes napirend.
Fejlesztgetek is, de ijesztően kis lépésekben haladunk. Néha az az érzésem, azt is inkább hátrafelé tesszük. De ez normális para ilyen helyzetben.

karácsony

Nagyon szép karácsonyunk volt. Semmi veszekedés vagy feszültség. Volt benne ajándék, rokonlátogatás és pihenés is. Sőt, hóesés is.
Kristóf és Balu díszítették a fát.

Balázs később elrendezte az egy oldalra felpakolt szaloncukrokat.

Volt játék, és mesenézés, karácsonyi dalok, hal, sütemény, férjnek félresikerült torta. (diótortát csináltam, aminek 1) nyers maradt a közepe, és besüllyedt, amikor kivettem - persze fogpiszkálót csak a szélébe szúrtam, ami jó állagú volt 2) a krémből kihagytam laza fél liter tejet - így született egy egészen tömény torta, bár már alig van belőle)

Kristóf egészen hamar megbarátkozott a nagyszülőknél, bár hozzá nem érhetett senki, de Pajával jól eljátszottak délelőtt, délután már kevésbé jól viselte a nagy népsűrűséget (13 ember/szoba), így inkább az étkezőben voltunk a nagyszülőkkel és a két kicsivel, ahol ők jó étvággyal ettek, és nagyokat ugrándoztak.

Akartunk menni fürdőzni karácsony másnapján, de inkább a punnyadást választottuk, és milyen jól tettük!

státusz és oltás

Zalán is lezárta az oltások sorozatát, most 6 éves korig egyet sem kap. Kivéve, ha én szeretnék beadatni soronkívülit, és most eszembe jutott, hogy szeretnék. Az agyhártyagyulladás ellenit, és Kristófnak is, de az nem lesz egy könnyű menet, még gyúrok rá magamban.

83 cm, 11,7 kg (a védőnő ismét überhülye volt, szerinte alig hízott valamit Zalán, "de hát ez is több, mint a semmi" - ez a semmi 3 hónap alatt fél kg, mért találnak meg ezzel mindig?), 16 ép és egészséges fog boldog tulajdonosa.
Bemutatta, hogy tud üveghangon ordítani, ha megszúrják - nagyon tud -, és hogy tud megenni egy bátorságért kapott maci-matricát 2 mp alatt.

Elégedett vagyok a dolgok állásával:)

Pszichiátria

A vizsgálat nagyon pozitívnak bizonyult. Úgy értem, rettegtem, hogy bunkó dokihoz kerülünk, de persze jó fej volt a doki, kedves, barátságos, gyerekbarát. Amilyennek egy gyerekpszichiáternek amúgy lennie kell.

Szerencsére férj is jött, így Kristóf sem kiabált nagyon sokat.

Persze volt egy kiborulás, amikor elmentem megérdeklődni a rendelő helyét, aztán még egy, amikor kiderült, hogy most maradunk, és némiképp levetkőzünk. Jancsi fogta az ordító-zokogó gyereket, próbált vele sétálni a folyosón, míg én a rendelő ajtaja előtt várakoztam, de persze az "anya, anya,  menjünk az anya" kiabálás után inkább együtt maradtunk. Az egyik rendelő ajtajára egy vonat volt festve, ettől megnyugodott. Majd mikor sorra kerültünk, ismét eltelt egy 10 perc, mire meghallhattuk a saját hangunkat, összeszaladtak a dokik, hogy mi lehet a baj, hiába próbáltam vázolni, hogy hagyni kell, mindjárt feloldódik. És jóval hamarabb, mint a múltkor, a játékok láttán megnyugodott és az autókkal - repülőkkel játszott tovább.

És ott gyorsan be is mutatta a jellemző tüneteit: földre vetette magát, tekergett, forgatta-reptette az autókat, éneklő hangon kérte Jancsit: "Apa, segítse!", nem hallgatott a nevére (nekünk igen, dokinak nem), nem vette fel vele a kapcsolatot, futólag ránézett, és ennyi volt, többé, mintha ott se lenne, simán átnézett a jelenlevőkön.

Míg játszottak, én beszéltem a dokival, kérdezgetett stb., majd egy idő után Kristóf kíváncsian jött az ablakhoz, hogy megnézzen valamit. Felemeltem, és a doki is felbátorodott (meg, gondolom, saját maga akarta látni a reakciókat), megkérdezte Kristófot, megy-e az ölébe. És majdnem hozzáért.

A jó hangulat elszállt, Kristóf ordított, feltépte az ajtót, elfutott, és ismét csak emelt hangon tudtunk beszélgetni.

A diagnózis végül megszületett, kétségtelenül sok az autisztikus jellemvonás, úgyhogy kezdjük gyorsan a korai fejlesztést, majd ráérünk a diagnózissal, első lépés a fejlesztés, aztán a diagnosztikai központ. (azért azt is intézem, mert vannak olyan speciális dolgok, amiket csak ott tudnak adni, meg egyébként is, ki tudja, mikor lesz időpontunk - meg én, ha hétfőn telefonálok nekik)
És ide is vissza kell majd járnunk pár havonta kontrollra. (nem tudom, mi lenne velünk anyukám nélkül..

A fejlesztést először januárban terveztem kezdeni, de micsoda szerencse, hogy mégis felhívtam őket még pénteken, így 22-én 9-re kaptunk időpontot egy vizsgálatra: hogy jár-e nekünk az ingyenes fejlesztés (gondolom, igen, de ha nem, akkor sem kibírhatatlan az összeg, szerencsére), és azt hiszem, heti 4 alkalmat (vagy inkább 4 órát?) mondott a hölgy, amivel januárban már kezdhetünk is.

Be vagyok sózva, szeretném már kezdeni a munkát.

Közben olvasom a jogszabályokat, és bejelentkeztünk emelt összegű családi pótlékra. Nem fogunk belőle meggazdagodni, nyilván, de innentől hátrányos helyzetűeknek számítunk, ami azt jelenti, hogy Balázs - jó tanulmányi eredmény esetén - ösztöndíjat kap a sulitól. (azt mondta, hogy ez a legerősebb motiváció eddig a tanulásra, és ráfekszik - olyan furcsa az élet)

gyerekszoba dekor

Ez a legjobb terep, ahol kiélhetem az átrendezéses és díszítő hajlamomat (legyen kreatív, csak az olyan elcsépelt :D ), nemrég felújítottam a lámpát. Tavaly decemberben csináltam egy fonallámpát, ami tanulópénznek jó volt, de kicsi is, sötét is, kusza is, így óriás lufiból és fehér mohair fonalból készült az új lámpabura.

Hogy világosabb legyen, egy energiatakarékos izzó került bele, az a spirálos fajta. A mohair fonal szálai között a keményítő olyan, mintha zúzmara lenne, ha egy-egy labda eltalálja, hullik is le a lámpáról, ahogy az télen a bokroknál is szokásos.
Persze buktatók mindig vannak, most a keményítő oldotta fel a lufiról a festett mintát, és csinált egy nagy narancssárga pacát a lámpára, hát persze.

A másik dédelgetett tervem az ereszcsatornákból készített könyvespolc volt. Azt hiszem, fél éven keresztül készült, és még mindig nincs vége. A bádog csatornákat sajna nehezen fogta be az akril és ami rajta maradt is hamar karcolódott, ezért végül dekupázzsal díszítettem. A 2. csatornánál elfogyott viszont a lakk, így a 3. csatorna még nem készült el (persze azóta vettem lakkot, ismét, időt viszont nem találtam).

A következő feladat az egyik fal lefestése táblafestékkel, had rajzoljanak a kicsik majd szabadon.

Másfél éves hatalmas

Ó, te jó ég:)
Hát itt vagyunk megint, egy mérföldkőnél. Az elmúlt napokban megviselt a kishercegünk alvási nemalvási szokása. Átlag minden 2. éjszakára jut egy ébrenlévős - Zalán úgy dönt olyan hajnal 2-kor, hogy köszöni, ő most inkább játszana már alvás helyett, és pár órán át küzdünk a visszaalvással. Tönkrevágja a napjaimat.

De legalább már napközben nem nyűgmajom, mert mióta ismét többször engedem szopizni napközben, kiegyensúlyozottan vigyorog a világra:) Hát ilyen ő.

A sokfogú, integetős, hallózós, jól-evős, nagyhangú vadmotoros. Dobálja magát járás közben, beleveti magát háttal a kanapéba (időnként elvéti, de újra megpróbálja. Meglovagolja a kukást, dömperen utazik, és a nagy fotelban pihen. Felmászik mindenre, elér mindent, megvizsgál, megrág, időnként kidobál valami szerinte nélkülözhetőt a kukába. Nem beszél, még mindig, már nagyon várom, mert a kiabálásokból úgy tűnik, nagy dumással állunk hamarosan szemben.

Még kisbaba, de már nem sokáig, aki leginkább az én ölemben szeret lenni, és megbocsátom neki a nemalvást, ha szorosan körülfonja a karját a vállamon.

az első - egy kis összefoglaló

Eszem ágában sem volt halmozni a blogokat, de történt valami, aminek mindenképp szeretnék külön fejezetet nyitni. (azóta már eltüntettem a másik blogot, ide írom a bejegyzéseket) Kristóf autista - pontosabban az autizmus spektrumán helyezkedik el, ui. 6 éves korig nem mondják ki a gyerekekre az autizmus diagnózist, hiszen fejlődik az agy, idegrendszer (ahogy a nagyon kedves és állandóan segítőkész pszichológus-ismerőstől megtudtam), de muszáj kimondani, mert muszáj szembenézni, elfogadni és kezelni ezt az állapotot, hogy aztán mások is kezelni tudják a környezetünkben.

A családi blogot nem szeretném teletűzdelni autizmusos megjegyzésekkel, mert Kristóf a családunk egy nagyon fontos tagja, és bár keresek minden segítséget, amit megadhatok neki, korántsem ő a középpont. Viszont amikor kutattam a neten, hogy a gyanúmat beigazoljam vagy megcáfoljam, és amikor már szinte biztos voltam a dolgomban, nagyon sokat jelentett, hogy olvashattam mások tapasztalatairól. Hátha én is segítek másoknak, ha megosztom velük a történéseket.

És akkor kezdem az elején. Egy szép júniusi napon elmentünk Zalán egyéves kontrolljára. És ott volt egy oszlop az orvosi váróban (még mindig ott van, természetesen, mivel az épület tetejét tartja), amin egy plakát volt, nagyjából ilyen:


(forrás: http://gravexit.atw.hu/plakat.html)

Igazából az 5-ös pont szúrt szemet, mert Kristóf beszél, sokat, halandzsázva is, arról, amiről akar. És nálunk gyakori téma a vonat is, így még könnyebben szúrt szemet..
Egy ilyen beszélgetés nagyjából úgy zajlik, hogy mesél, hogy "boja.. kejeke..halandzsa, halandzsa, ó, ott a boja, halandzsa... stb.", de ha én kérdezek tőle valamit, hogy milyen vonat, milyen színű, hová megy, sínen megy-e, gyakorlatilag bármit, nem válaszol, De tényleg, szinte soha nem válaszol.
Aztán volt ott 1-2 piktogram, amit úgy találtam, hogy illik Kristófra, de a többiek nem voltak ismerősek, így elhessegettem a gondolatot.

Egészen a következő alkalomig, amikor a 15 hós oltáson voltunk Zalánnal, túl a balsikerű szemorvosi vizsgálaton, és akkor kicsit máshogy néztem már a plakátra. Felötlött bennem a kérdés: és ha mégis? És mintha egyre több helyzettel találkoztam volna. Elkezdtem óvatosan körüljárni a témát. Aztán jött egy blog, ahol az anyuka autizmusra gyanakodott a kisfiánál, és egy markáns tünet ütötte meg a szemem: a kisfiú nem mutogat, és ha anya mutogat, akkor a gyerek nem a mutatott dologra néz, hanem anya kezét figyeli. És igen, ez pontosan így történt nálunk.

Akkor már célzottabban kutattam, majd egy nap kimondtam először a szót férjnek: autizmus. Nem ment falnak az ötlettől, de nem hárított, nem lett mérges. Épp csak nem hitte el. De bólintott a vizsgálatokra, és én először tudtam kisírni magam, ahogy néztem a nagyfiút a játszótéren. Sírtam, mert legbelül biztos voltam a diagnózisom helyességében, és féltettem. Aztán erősebb lettem, megint elkeseredtem, de mertem segítséget kérni, és az ismerős-kedves pszichológus hölgy segített is: leszervezte a gyermekpszichiátriai vizsgálatot, én pedig a közeli gekkóékhoz utaztam Kristóffal, hátha megtudok valami közelebbit.Megtudtam, tovább erősödött és elmélyült a gyanúm.

Aztán beszereztem irodalmat, fejlesztőfeladatokat csináltunk, néha reménykedtem, néha elkeseredtem, és vártam december 14-ét, ami a szakorvosi vizsgálatot jelentette. Túl vagyunk rajta, és bizony, Kristóf autista. És hamarosan kezdhetjük a korai fejlesztést, és megyünk diagnosztikai központba, és igyekszem úgy megszervezni az életünket,  hogy minden beleférjen, mindenkinek legyen helye benne, nekem is. Egyelőre fogalmam sincs, hogyan lesz, de szerencsére most ünnepek jönnek, nem pörgök nagyon rá a dolgokra, ráérek januártól foglalkozni a feladatokkal, megvárnak. És addig bennem is leülepszik minden. Persze olvasni fogok a témáról addig is.

A legédesebb gyerek a világon

De komolyan. Eljátszik, egyedül is, velünk is, Zalussal is, színez és fest, autózik, épít. Kedves, mosolygós, nyugodt. Márta-függő, rudi-imádó, éjszakákat átalvó (mostmár ébredés nélkül!), ugrándozós édesbogár.

Egészen addig a pillanatig, amíg az van, amit ő akar. Amit megszokott. Amíg hagyjuk, hogy azt csinálja, amit épp akar, arról beszélünk, amiről beszélni akar.

Ha viszont ellenszegülök, kérdezek, faggatózom, erősködöm, urambocsá' ismeretlen helyre megyünk, hát akkor megnézhetem magam. De akkor is megyünk új helyekre, mert kell, és nem zárkózhatunk be egy életre, és igenis harcolunk a változásokért, változásokkal.

Mindennel együtt imádom, és imádom, hogy pont ilyen. Különleges gyermek.

advent

Nagyon karácsonyi hangulatban telnek a napjaink.
Az internetnek hála az ajándékok már csak csomagolásra várnak, a menü készen van, csak a sütisütéshez nem nagyon fűlik a fogam. Természetesen van bűnbakom, a nemsokára 1,5 éves személyében, aki továbbra is teljesen esetlegesen tölti az éjszakákat. Vagy alszik vagy nem. Tegnap sem. Valamelyik este leszedáltam egy kis nurofennel - hátha a foga jön -, és aludtam is egy jót, hajnal 1-től 8-ig. De függővé mégsem tehetem a kicsit, gyermekvédelem is van a világon. Áááá, szó nincs rá, mennyire elegem van.

De azért már a 2. gyertyát gyújtottuk az adventi koszorún, amelynek érdekessége idén a méhviasz gyertya, amit saját kezűleg tekergettünk Baluval, miután leégettük a kezünket a hajszárítóval. Mennyei illata van a gyertyának, nem csöpög, megérte beruházni azt az 1000 ft-ot a négy gyertyáért:)

Az ajtókoszorú sima piros-fehér borítást kapott fonalból - a lecsupaszított őszi koszorú helyét vette át ez a kis egyszerű dísz, de annyira téliesen szép.

És van adventi naptár a nagyfiúnak gumicukorral (már 3 éve, hogy hímeztem), kicsiknek kifestett WC-papír gurigákból (Levendulalány ötlete alapján), filctollal és betlehemi alakokkal, és férjnek is, sörből. Ez utóbbi nagy sikert aratott, ér irigykedést váltott ki a kollégákból, én igazából rekeszest szerettem volna, de mikor megosztottam Jancsival az ötletet, az ő kívánsága volt a zsugor dobozos sör, mert jóval kisebb helyen elfér. (És én is kapok mindennap az angyalkámtól egy-két After Eight csokit (sima mentolost vagy citromosat - abszolút favorit csokim), falatnyi marcipánnal spékelve:)

A lakás dekorálás pedig ilyen rohamléptékben halad: papírcsillagokat készítettem (a Magic Onion blog inspirációját és leírását alapul véve), illetve néhány gömböt is,amiket simán félbehajtott és összetűzött papírlapokból csináltam, tervezem bővíteni őket csillogóbb papírokból. A három kiskorú ablakát pedig immáron papírból kivágott hópihék díszítik.

Minden délután hallgatunk karácsonyi dalokat, esténként gyertyát gyújtunk, és mesélés közben égnek, miközben Kristóf 631-edszer is szeretné elfújni őket. De csak 630-szor hagyjuk. És egyszer a végén. Már csak a hóesés hiányzik.

Jó lenne dokumentálni

... hogy mik vannak mostanában, de nincs energiám hozzá. Időm se nagyon, köszönhetően a legkisebbik igencsak kiszámíthatatlan alvási szokásainak. Mert való igaz, szinte minden 3-4. napra jut egy hosszú éjszakai alvás, de a többibe becsúszik egy-két minősíthetetlen, semmi sem jó, tekergőzős, nyafogós, sírós éjjel. Persze Őzalánsága kárpótolja magát egy-egy hosszabb délutáni alvással, így a mérlege végül pozitív, szemben a jó édesanyjáéval, aki már nem tud mellé heveredni délutánonként, lévén a nagyobbik-kicsi nem alszik már délután (mivel most, reggel 9-kor is épp a 13. alvásórájába kezdett bele, nem is nagyon csodálkozom).

De ez egy elfogadható éjszaka volt.

A fennmaradó időnk most is a karácsonyi készülődésre fordítódik. Az ajándékokat neten rendel(t)em, iszonyat praktikus, kihagyom a gyűlölt bolti túrákat, kajázásból nem csinálunk nagy hajcihőt, egyszerű receptekkel dolgozom, csak épp az alapanyagok lesznek csöppet különlegesebbek, pl. lesz egy kis lazac, mézes puszedli, ilyesmik. Sk ajándék pedig csak annak készül, aki megérdemli és értékelni tudja. Hmmm... nem sok ember jut eszembe, pedig amikor az ajándéklistát írtam, a "szűk" család is tekintélyes méretű volt.
A dekorálás pedig ma kezdődik, sok szép papírdíszt csinálunk (na jó, főleg én).

Az adventi naptárak 70%-os készültségben vannak, remélhetőleg ma este fel tudom tenni őket.

És nagyjából ki is fújt a készülődés, csak a programokat kellene még kitalálnom.

7végén Tomiéknál voltunk Balázzsal és Zalussal. Nagyon jól éreztem magam, Zalus is elemében volt, persze "rosszalkodott", és hozta a formáját, de mindenkit elbűvölt. Csak kapkodta a fejét, mennyi mindent lát, metrót, és plázát és villamost és millió rohanó embert. (Ez a rohanás Balázst is elképesztette, pedig csak 5 éve, hogy hazaköltöztünk onnan, akkor az volt neki a természetes, ma pedig szinte megrettent tőle.)

Szóval szuper hétvége volt, amennyire tudtam, kikapcsolódtam, beszélgettünk, feltankoltam olvasnivalólistával, és élményekkel, és sok szeretettel. Az egyetlen hely, ahonnan nem akarok félóra múlva hazarohanni.

Kristóf jól viselte a távollétet, kacagott, mikor meglátott minket, sok puszit kaptam (búcsúzáskor persze volt sírás mindkét részről), apával hippi-üzemmódban egész nap tévéztek, játszottak, és mentek, ha kellett, dolgozni, mert apa ügyeletes volt - na ez a rész azért nem volt teljesen konfliktusmentes.

Gyertyagyújtásra azért már itthon voltunk:) És holnap már december.

17 + 17

Tegnap volt Zalán 17 hónapos. Kristóf 34 hónapos, éppen 2x annyi idős, mint Zalus. Vagyis Kristóf annyi idős volt Zalán megérkezésekor, mint a kicsi most. Milyen csöpp!

És mégis, milyen nagy!

Mert Zalán egyre nagyobb - cm-ekben és kilókban egyaránt, ahogy ez gyerekeknél gyakran megesik -, és persze folyamatosan fejlődik minden más téren is.

Az elalvás nyűgétől eltekintve nincs okom igazán panaszra. Ma pl. 9-től fél 6-ig aludt, alig hittem reggel a szememnek, amikor az órára néztem. Alszik, eszik szépen, a szopizás inkább csak alváshoz kell már. És persze este. A beszéd megindulás várat még magára, inkább höö-zik és möö-zik, meg ilyenek. A 2 fontost, a hamm-ot és az anya-t használja. A sorrend fontos, a gyakoriságot is jelzi. Az evés persze még nem az igazi, mert a kézbefogható dolgokat szívesen elrágcsálja, de kanállal maximum joghurtot tudok belediktálni.

Imád(na) tévézni. Megdöbbentő, de ha meghallja kedvencének a főcímdalát (Locsifecsi Márta, Kristóf után), lesöpör mindent és mindenkit a fotelről - amit teljesen kisajátított -, és letelepszik. Ha nem tetszik valami, sírvafakad. Szeret apa öléből is bambulni a tévére, szerencsére igazán ritkán és válogatott műsorok alatt ülünk elé, egyébként szerintem képes lenne órákra a doboz elé ragadni.
Mostanában rájött a könyvimádat. Leszedi, lapozgatja, mutogatja az őt érdeklő dolgokat.

Amúgy is imád mutogatni. És tapsolni, táncolni. Szeret nagyokat örömködni, röhögni. Rákapott a motorozásra. Így tél előestéjén nem igazán praktikusan. Az öltözést nem csípi, pelusozást sem, viszont időnként elücsörög a bilin, és 2-szer már produkált is bele - nem kis büszkeséggel:)

A jókedvű Zalán nagyon barátságos, röhögős, a nyűgös viszont csak az én ölemben hajlandó pihenni, lehetőleg sétálva, és nyöszörögve vágja magát hanyatt akár a kőpadlón is, ha nem azt csinálom, amit szeretne. A fájdalomküszöbe egészen rendkívüli, a kisebb eséseket, koppanásokat simán figyelmen kívül hagyja.

Nagyon barátkozós, ha nagyobbakat lát, azokat lenyűgözve követi, a kisebbekkel és egykorúakkal viszont furcsán kommunikál, halandzsázva kiabál, kihúzza magát, mintha rögtön fel akarná venni az alfahím szerepét. Mint kakas a szemétdombon.

Igazán erőteljes kis egyéniség ő is, hatalmas öntudattal és sok vidámsággal megáldva.

Az az átkozott alvás

Kristófnál újabban időnként kimarad a délutáni alvás - akárcsak tavaly télen -, de nem csodálom, este 9-től reggel 8-ig alszik általában, és a játékidő korántsem olyan aktívan telik, mint nyáron. Nem fárad ki, itthon is csendesebbek vagyunk, apa hazajön délután, vacsi és pikk-pakk este van, fürdés, mese, alvás. Jól alszik már, szerencsére, max. 1x ébred, inni. Az elalvással sincs gond, ha nem aludt napközben, mese után lefekszik, betakarózik, feje alá rakja lazán a kezét, és ennyi. Egy hangyányit dilisebb este, de most így jó nekünk, egyébként csak a nyűglődés folyik, és 1-1,5 óra alatt szenderül el.

Persze, nem ideális így sem a helyzet, hiszen végre-valahára Zalán 90%-ban beállt az egyszer alszunk napközben 1-től 3-ig üzemmódra. És nyilván most hagyja el Kristóf a déli alvást, nehogy legyen pár óra nyugtom..
De Zalán most legalább "csak" 2-3-szor ébred éjszakánként. És 9-től 8-ig alszik ő is.

Kivéve mondjuk a tegnap estét, amikor miután elaludt - én legalábbis azt hittem -, kijött utánam a konyhába (ahová mindenféle papírneműt, ollót-ragasztót készítettem ki, dekorációt akartam gyártani), és röhincsélve, bohóckodva szórakoztatott minket - Balázs a székről is leesett nagy vidámkodásában - igazi duracell-nyusziként. Majdnem 11 volt, mire elaludt az ölemben.

És még egy kis örömködés

... ugyanis Zalán tegnap este 9-től ma reggel fél 5-ig aludt nyikkanás nélkül. Már csak kb. 2800 alvásórát kell bepótolnom, és egyenesben leszek:)

Nagyon jó volt ekkorát aludni.

(Mellesleg tegnap reggel bilibe pisilt, mert ő ekkora férfi, hogy már megteheti. Édesbogár.)

Térdig járunk az avarban

.. ez már nem a játszóterezés ideje, hanem a nagy sétáké. Aggódtam, hogy fogják a fiúk viselni, ha keveset tudunk játszizni, de szemmel láthatólag - tegnap két piros orrú, jeges kezű kisfiúval jöttem haza -, nem viseli meg őket a dolog, inkább sétálunk mostanság, pár percre rövidül az ugrálás, mászókázás és hintázás.

Gyönyörűen süt a nap, de összesen 2 fok van kint. Kicsit későbbre tolom a sétaidőt.

szemtelen

a tanáraival is Balázs. Osztályfőnöki óra nem kevéssé katonás, erőteljes tanárnővel - nem mellesleg matekot tanít -, büntetésről, jutalmazásról esik szó.

Tanár: - Mondj példát, Balázs büntetési formákra!
Balu: - Nem tudok, mert engem nem soha nem büntetnek meg. (ez persze költői túlzás, de valóban nagyon ritkán)
Tanár: - Hát látszik is.
Balu: - Egy szeretetteljes kapcsolatban nincs helye büntetésnek. (a beszólás alapja a kb. 2 hónappal ezelőtti beszélgetésünk a Beszélj úgy.. c. könyv kapcsán - ezt persze nem felejtette el)

Ajajj, mit fogok én hallgatni a következő fogadóórán:))

gondterhelt napok

Először szomorút akartam írni, de vannak nevetések is, csak épp átjárja a napjainkat ez a ködös-melankolikus érzés, ami a november sajátja - lenne, ha nem ragyogna kint a nap, nem lennének csodás színek és fények. Szerencsére. Épp elég a benső bizonytalanság.

Igazából nagy baj nincs. Vagy nincs még. Vagy mit tudom én. Nem fogom tudni leírni, hogy mi is van most velünk, mert még vizsgálatok sora vár ránk, és nem festem az ördögöt a falra, ott van az anélkül is, mint tudjuk. Kristóffal vannak a gondok, aki mint eddig is tudtam, különleges eset. Le akartam írni, hogy voltunk képesség-vizsgálaton, amit egy nagy kirándulássá alakítottunk vonatozással-buszozással, nem kis örömet okozva ezzel Kristófnak, de majd később, most vár még ránk néhány vizsgálat, és ez is épp elég erőt kivett belőlem:/ 15 percig tartott, míg Kristóf megnyugodott, miután beléptünk a helyiségbe, addig ordított és könnyekkel, kiabálva, nyögve ismételgette, hogy ajtó, kimenjünk, játszira, vonat és minden szót, ami menekülést jelentett volna számára. Semmi nem nyugtatta meg, most épp csak nem menekültünk el a helyszínről, hanem megvártam, amíg az ölemben lehiggad. Aztán már játszott, elment mellőlem, megnyugodott. Kár, hogy máshol nem tudjuk mindig kivárni ezt a 15 percet.

A lényeg, hogy fejlesztünk, gőzerővel, beszédben, szociális képességekben, önállóságban van nagy lemaradása, hát teszem a dolgom, és próbálok finoman fejleszteni.
Előkerült néhány könyv, amiket eddig fitymálva néztem le, élükön az Anya taníts engem!-el, bizony van az az élethelyzet, amikor szükség van rájuk (mert bár Vekerdy hívőként fennhangon hirdettem azt, hogy az egészséges kisgyerek 3 éves koráig "önmagától" fejlődik, a szülők mellett, és a legfontosabb fejlesztés a szabad játék, és Nyitott Akadémián és Vekerdy, Ranschburg, Popper Péter könyveken és előadásokon művelődtem), bizony elérkeztem ahhoz az élethelyzethez, ahol jegyzetelem Kristóf napi szókincsét, és a gyűlölt formabedobóba préselek be kockákat meg rombuszokat, és igyekszem rávenni a kicsit, hogy rajzoljon - másoljon utánam, építsen utánam - hasztalan persze.

Szóval nem egyszerű a helyzet, a napok peregnek, álmos vagyok, a legkisebb fogzik ezerrel, és próbálom minimálisra csökkenteni a szopizásokat, mert nem bírom tovább a harapásokat (igazából szeretném teljesen elhagyni, de attól még kicsit messze vagyunk). És persze próbálok Zalánnal is "minőségi" időt tölteni.

Nem csoda, hogy a kimerültség testi tüneteket is produkál, beszereztem egy helyes kis "gerincsérvet". Nem tudom az-e, mert orvoshoz menni se kedvem, se időm, apának van, az ő segítségével diagnosztizáltam magam (google barátunkhoz sem fordultam, jéé, erre csak most eszméltem), a sérvkötő segít valamennyit, még egy adalék a mostanában nem túl igényes kinézetemhez, hurrá!

De Jancsi sem kispályázik, az elmúlt két este iszonyú - migrénes? nem tudom, nekem sose volt ilyen - fejfájással, homályos látással, rosszulléttel küszködött. Ez nem hangzik olyan borzasztóan, a talaj akkor csúszott ki  a lábam alól, amikor megláttam, hogy folyik a könnye a fájdalomtól - soha nem sírt még, akkor sem, amikor a térde egy rossz lépés miatt a spájzban maradt, míg ő a konyhába fordult, amikor műtötték, amikor a sérve úgy beállt, hogy nem bírt mozogni. A két kicsi születésekor láttam csak őt könnyezni.
Itt már gugliztam, és az első találatok között persze szerepelt az agydaganat. Itt hagytam abba a diagnosztizálást, mégsem vagyok egy dr Ház. Bár úgy döntöttem végül, hogy migrén, mert persze Jancsi sem megy orvoshoz. Naná.

November végén megyek Zalánnal és Baluval két napra Pestre, verseny lesz, és végre talán beszélgethetek Tomiékkal, nagy szükségem van most igazi barátokra:)