anyák napi gondolatok

Egész nap ez a bejegyzés tölti ki a gondolataimat, engedek hát a nyomásnak, és papírra vetem (hát, oda pont nem, de képernyőre) az anyák napi gondolataimat.

Nem szándékozom persze édi-bédi bejegyzést kerekíteni.

Isten áldja az édesanyákat, az enyémet különösen:D Mióta anya lettem, és főleg, mióta igazi családanya lettem, igazán értékelni tudom azt a sok munkát és törődést, amit kaptam eddigi életemben.

Divat az édesanyákat magasztalni, ugyanakkor divat őket hibáztatni is - kivéve május első vasárnapját. Divat lett önmagunkba nézni, és bevallani magunknak, hogy nem vagyunk tökéletesek, és divat felismerni a nevelésünk hibáit. Nem vagyok ám kivétel, én is voltam kamasz, kritizáltam a szüleimet, majd lettem bizonytalan felnőtt, s mikor depresszióból kerestem a kiutat, a megoldásnak hitt pszichiátert nem érdekelték az akkori gondjaim, rögvest a gyermekkoromban kezdett vájkálni, és diadalittasan mutatott rá az akkori tévedésekre, hibákra, amik az elkövetkezendő életemet tönkretették.

Büszkén néztem szembe a gondjaimmal, a "tönkretett" gyermekkorommal, és okoltam is szüleimet sok éven át. Voltak különösen nehéz időszakok, amikor kölcsönösen sokat bántottuk egymást anyukámmal, remélem, már túlléptünk rajta:D (Nekem különösen nehéz korszak volt az, nem is értem teljesen az akkori önmagamat, de a mentőangyalom, aki már a férjem, jött, és a korszak elmúlt.)

Hihetetlenül nevetségesnek érzem már, hogy 30-on túli emberek az édesanyjukat hibáztatják az elrontott életükért. Mindenki követ el hibákat, ezek is részét képezik a mindenkori személyiségünknek, de miért is kellene ezekkel foglalkozni? Miért nem a szépre koncentrálunk? Mert én rengeteget kaptam az édesanyámtól:

• szeretetet, mindig, feltétel nélkül;
• nagyon szép gyerekkori emlékeket: pl. anyukám mellett állok, és tésztát gyúrok, míg ő is, és "kisütjük" a végeredményt, fantasztikus nyaralásokat és rengeteg esti-mesét;
• kamasz- és felnőttkoromban bizalmat;
• rengeteg dicséretet (de tényleg, nehéz időszakaimban ezek tartották bennem a lelket, anyukám szinte belém szuggerálta, hogy bármire képes vagyok, különb vagyok bárkinél, és meggyőződésem, hogy e dicséretek miatt tudtam talpra állni, nemegyszer az életem során)
• önállóságot (hányszor hallom, hogy valakit emlegetnek, mint "bezzeganyát", aki "mit meg nem tesz a gyerekeiért" - nálunk ez máshogy működött, nem volt mártíromság, nem volt önfeláldozás, inkább szabadjára engedtek, hogy had' törjem be a fejem, máskor jó eséllyel nem fogom, valami ilyesmit szeretnék én is továbbadni a gyerekeimnek).

És még néhány dolog: anyukám mindig csinos volt (ma is az!), és jó volt büszke lenni rá, ma is az vagyok, mert odafigyel magára, az öltözékére, ruháira, körmére, hajára, mindenre :DD Nemrég leszokott a cigiről, szinte szétvet a büszkeség, hogy képes volt rá, iszonyú sok év után. Imádja az unokáit, és boldogan tervezgeti a közelgő (pár hónap!) nyugdíjas éveit, tele van tervekkel, nem siránkozik az idő múlásán.

Soha nem szól bele a gyereknevelésbe (persze nem is kell neki, mert egy pillantása elárulja, ha valamivel nagyon-nagyon nem ért egyet). Nem szól bele a párkapcsolatba sem, még akkor sem, ha valamit nagyon helytelenít (na jó, akkor azért beleszól, de óvatosan). Szerintem jobb anyóst kívánni sem lehet:)

És még nagyon sok jót tudnék róla írni. Miért foglalkoznám hát azzal, ami rossz volt, vagy nem úgy tette, ahogy én szeretném? Itt van a lehetőség, bizonyíthatok, ha valamit másképp csinálnék:)

Persze, ismerek családokat, akik mártíranyával, érzelmi zsaroló anyóssal, majomszeretettel nevelő nagymamával élnek és szenvednek együtt. És nagyon boldog vagyok, hogy az én anyukám különb, és soha ilyen gondjaim nem voltak.

És remélem, hogy az én gyerekeim is inkább csak a szépre emlékeznek majd..