Még szerencse, hogy közel lakunk..

az orvosi rendelőhöz. Sírva vezetni haza ugyanis nem olyan jó mulatság, főleg, hogy két darab 2 éven aluli gyermek volt a felügyeletemre bízva.

Az elejéről elkezdve az volt, hogy Jancsi elment 3 napra Kőszegre túrázni - pénzügyőrös buli, minden évben megy, most sem emeltem akadályt persze. Ez is elég drámaian hangzott, de az igazság az, hogy pénteken 5-kor indultak, és már vasárnap 10-re itthon is volt. De azóta nem térek magamhoz a fáradtságtól. Nagyon kimerültem, pedig a gyerekek áldott jól viselkedtek - Zalán is hanyagolta az ordítást, legalábbis rövidre zárta (max 30 perc/nap) -, Kristóf is csak néha ugrált a fején, Balu és Laca is segített (pl levitték Kristófot minden nap sétálni, mert 35 fokban továbbra sem vagyok hajlandó lemenni). De azért ezt egyedül csinálni..

Zalánt pl nem bírtam rendesen tartani a babakádban, és ő, aki első naptól kezdve röhög fürdetéskor, 5 perc után üvölteni kezdett. Éjszaka pedig 3-an aludtunk együtt, és igaz, hogy 1-2-szer keltek csak, de ezt egymás után, zsinórban, így általában 2 és 5 között nem aludtam. És mindehhez fél 7-kor legkésőbb már reggeliért nyaggattak. Na jó, csak Kristóf.

Tegnap voltam a 6 hetes kontrollon dokibácsinál (inkább 9 hetes volt, de most sikerült), és a váróteremben elaludtam a széken. Konkrétan lebillent a fejem, arra ébredtem - mint a vonaton, mikor fősulis voltam, és hétfő hajnalban utaztam vissza.

Ma pedig elmentünk dokinénihez. 2 hós státusz + 2 oltás Zalánnak. Kocsival mentem, hogy Zalánt le tudjam rakni az autósülésbe, ha futni kell Kristóf után (Balu strandolni ment, de 2 hét múlva úgyis mindig egyedül leszek a két kicsivel - hülye iskola). Édesek voltak, nem volt semmi baj: Zalán nézelődött, Kristóf kukucsozott, és csajozott. Amikor bementünk, Kristóf ordítani kezdett, csak akkor volt hajlandó abbahagyni, amikor világossá vált, hogy a dokinéni Zalánt abajgatja a vizsgálóasztalon, és őt békén hagyja. Utána viszont megjött az önbizalma, elkezdte felderíteni a rendelőt:)

Zalán megkapta az oltásokat, nagyon-nagyon-nagyon ordított szegény, és utána sokáig, még itthon is szemrehányóan nézett rám. Komolyan, biggyesztette az ajkát:( Amúgy 6,25 kg.
És kimentünk, Zalánt öltöztetem, Kristóf pedig észrevette, hogy nyitva az ajtó.. Egy ideig még tudtam vele beszélni, válaszolgatott, a lépcsőn hátra-hátranézett, aztán lement. Zalánnal elkészültem - 5 másodperc volt az egész -, rohanok a dögnehéz hordozóval Kristóf után, sehol senki.. Akkor már nagyon megijedtem, kiabáltam, egy pasi mutogatta, hogy arra (a rendelő mögött) van egy baba, nem-e őt keresem. Futok, és a másfél éves kisfiam a legnagyobb nyugalommal ott állt az autó mellett, várt bennünket, hogy menjünk. (persze, amikor látta, hogy futok felé, még gyorsan kiszaladt az útra - szerencsére kis forgalmú utca, főleg parkoló. Na, ekkor kezdtem nagyon sírni. És eléggé meg vagyok ijedve. Önálló, oké, örülök neki, elviselem, de hogy ennyire ne féljen, és ennyire semmibe vegyen ez megrémít. Aggódom.
Itt a csibész:

És most, 2 órája mindenki alszik és még mindig remeg a kezem picit.