Ferj

Meg kellene mar orokitenem, mert lassan elerjuk a kritikus 7. evet (decemberben), es meg mindig egyutt vagyunk, es meg boldogok is vagyunk, tiszta giccs, en nem is ertem. Egyik kedvenc blogomon olvastam, hogy milyen jo, hogy a ferj (marmint a blogiroe) semmiben nem kompromisszum. Ezen melyen elgondolgoztam, es belatom, nalunk nem igy van.

Az enyem nagyon sokban kompromisszum. Masok vagyunk, mas zenet szeretunk, mas filmeket, mas az erdeklodesunk, idonkent teljesen, bar nyilvan van atfedes is. O nem erti az en idealista dolgaimat, belolem hianyzik az o praktikussaga es jozan paraszti esze. Eszebe nem jutna belenezni a blogomba, soha nem is tette. Es bar eljon velem szinhazba (haha, 2szer voltunk osszesen) vagy barhova, de azert azt tudom, hogy o igazan nem elvezi ezeket a helyzeteket. 

Viszont o a legjobb baratom. Barmit elmondhatok neki, legfeljebb nem erti meg, de meghallgat, es halistennek nem ad tanacsot.

A legjobb ember a vilagon. De tenyleg. Es az keves, ha azt mondom, hogy nagyon jo apa es ferj, emberkent is az. Nincs benne rosszindulat, egy csopp sem. Persze ezt lehet baleksegnek is titulalni, sok-sok eve en is ezt tettem volna, de most mar nagyon ertekelem.

Turelmes, pozitiv.

Barmilyen is legyek, elfogadja, Soha nem kerdezoskodott a regi dolgaim irant, nem tett szemrehanyast. Soha bele nem nezett a leveleimbe, telefonomba, nem kerdezte, kivel mit beszeltem telefonon. Ha akartam, ugyis elmondtam. (Ez volt a legnehezebb, a teljes oszinteseg. Megszoktam korabban a jatszmakat, a feligazsagokat, titkolozast, minden ilyesmit a korabbi kapcsolataimban. Nem is gondoltam, hogy ilyen konnyen egyutt lehet elni valakivel. Teljes oszintesegben.)

O a legfeministabb ferfi, akivel talalkoztam. Soha nem volt gond, ha nem foztem, siman takarit, raadasul iszonyat alapos, a gyerekek koruli tennivaloban teljesen egyenloen osztozunk. Nyilvan, amig otthon voltam, ram harult tobb minden, mostanaban pedig ra. Es ez igy termeszetes. 

Egyetelenegyszer fordult meg a fejemben a valas gondolata. Emlekszem meg az erzesre, arra is, mi vezetett oda (sertodes, az o reszerol valami hulyesegen, amit nem akart belatni), de mely nyomott azert nem hagyott a kapcsolatunkban.

Nem allitom, hogy izgalmas az eletunk, a legkevesbe sem (marha az az aprosag, hogy egy uj orszagban teljesen uj eletet kezdtunk, nem minosul eleg izgalomnak), de nagyon jol telik. Nyugalomban es szeretetben. 

A ket kicsi autizmusat szuperul kezeli. A legjobban, es ezert (is) mindig halas leszek. Neki vagy a sorsnak, tok mindegy. Mert hogy nalunk nincs ketsegbeeses, nincs olyan, hogy apa iszik, hogy felejtsen, vagy elrohan, hogy kiszakadjon az otthoni oruletbol, vagy hogy egyaltalan fel sem merul bennem, hogy o innen ki akarna szallni, mert eleg volt es elfaradt. Nem tudnam nelkule vegigcsinalni, az teljesen biztos. O nekem a tokeletes hatorszag.

Persze, tudom, hogy nelkule nem lenne ket kis autim, de ez nyilvan egy sehova nem vezeto gondolatmenet. Nyilvanvalo, mindketten hordozzuk az autizmus jegyeit, nalunk teljesen biztos a genetika, de egyikunk sem az. Szerintem a szerencsetlen parositasunk eredmenyezte a hibas geneket (?), ezzel meg nincs mit tenni.

Azt sem tudom, igazan, hogy minek koszonhetjuk, hogy a gyerekek furasagai es nyugjei ellenere a mi csaladunk nem annyira nagyon fura. Egeszen kozelit a normalishoz, mert eljarunk mindenfele, neha kicsit nehezebb, Kristof idonkent mindenhonnan haza akar menni, Zalan idonkent beleeszik masik kajajaba a gyorsetteremben es hasonlok. Szoktam ezt Anglianak tulajdonitani, de igazabol mi Magyarorszagon is elboldogultunk. Jo, elfelejtem, hogy hogyan neztek rank az uzletekben vagy az utcan idonkent, es az ido is szepiti az emlekeket. (fogalmam sincs, mit akartam ebbol kihozni, pedig amikor elkezdtem, ez a gondolat vezetett meg valahova - faradt vagyok)

Szoval, csak annyi, hogy en tulajdonkeppen nagyon szerencses, es nagyon boldog vagyok.