Hosszú, forró nyár

Ez volt-lesz nálunk. Egy végeláthatatlan hosszú nyár, tele programokkal, élményekkel, nehézségekkel . Sem kedvem, sem erőm nem volt ezekről írni, így sajna a feledés homályába vesznek, de legalább minden jól alakul, várom/félem az ovikezdést, az őszt, amikor újra beindulnak a programok, vége a lustálkodós reggeleknek, és a késői lefekvésnek.

Az augusztust már nagyon vártam, mert most vettük ki a szabadságunkat a koraiban is, nyaraltunk Balatongyörökön - nagyon jót és nagyon fárasztót -, még a TSMT-t is felfüggesztettük 1,5 hétre, és Zalus is kimenőt kapott a gyógypedagógusától 2 hétre. Hurrá, hurrá, ez a hét még a féllazulásé.

Sokat kellene sétálnunk, de nem viszem túlzásba, idegesítenek a játszóterek, inkább itthon játszunk, de persze minimum 1,5 órát kint vagyunk, csak épp megvárom, míg apa végez, és együtt megyünk, kisebb az infarktus-veszély. Mert most már Zalán is nagyon ügyesen mászik olyan helyekre is, ahol el sem érem, és nem igazán zavarja, hogy én ott vagyok-e, el tudom-e kapni. Kristóf legalább csak akkor csinál nyaktörő mutatványokat, amikor a közelében vagyok. Vagy még akkor sem, ő azért óvatosabb, mint szélvész-Zalán.(ez most egy nyomdafestéket, monitort -tűrő jelző volt részemről, hangosan és magamban máshogy nevezem)

Sajnos egyre többször cenzúrázom magam, ezért is hanyatlik a blogírói kedvem, és nagyon komoly önismereti, párkapcsolati, egyéb kríziseken megyek keresztül, sokat gondolkozom, egyre jobban változom és valahogy már megint nem találom a helyem a világban. Persze tudom, hogy ez leginkább Kristóf (Zalán?) miatt van, a világ összeomlott, építeni kell egy újat, de az nem kis idő. És megrökönyödöm a környezetem értetlenségén, fafejűségén és senki nincs ezen a világon, akivel teljesen őszintén beszélgethetnék, és ez iszonyú. De ide, ebbe a blogba nem fogok leírni semmilyen agymenést, mert sok olyan ember olvassa, aki személyesen is ismer, és sok olyan ember is, aki, bár nem kedvel, mégis olvas néha, és nem szerzem meg azt az örömöt, hogy lelkivilágomban vájkálhasson.

Most azért ültem le pár percre, mert Zalán iszonyatosan kiakasztott, komolyan, üvöltöttem mérgemben, ő sírt, Kristóf aggodalmasan pislogott körbe, és én megnyugodtam. Ezért is folytatom, mert kell egy szelep, nekem ez lesz az. És ki mondta, hogy mindent le kell írni? Vagy meg kell beszélni? Feldolgozom majd gondokat, mert alapvetően nincs nagy baj. Itt öten szeretjük egymást, a viták meg elsimulnak - ahogy a külvilág is.

De hogy miért is ordítok egy kétévessel, akinek fogalma sincs, mi bajom?! Egy jótündértől most csak sok-sok türelmet kérnék.