Megdöbbentő

mennyire nem tudok írni mostanában.
Persze, mondhatnám, hogy nincs idő.
Vagy hogy olyan dolgok történnek, amiket nem akarok, nem tudok a nyilvánosság elé tárni.
Vagy hogy nem tudom visszaadni a történéseket, a gondolatokat.

És ez mind igaz.Sőt, egyéb érveket is fel tudnék hozni a blogolás ellen. De nem akarok, mert ettől még továbbra is szükségem van rá. A blogírás kontra listám ugyan hosszabb, mint a pro, de a legerősebb, az emlékezés és a kibeszélés nagyon erősen jelen van.
Ezért írok időnként, bár bejegyzést naponta fogalmazok.

Van óvoda. És van egy oviimádó nagyfiam, aki tovább szárnyal az új közegben, és a reggeli ébresztésnél elég annyit súgni a fülébe, hogy megyünk az oviba, a gyerekekhez, máris tágra nyílik a szeme, és akár már indulna is.

Van egy picike, aki 2 éves és 3 hónapos kora ellenére sem beszél, és aki szintén diagnózist kapott. Ellenben csillogóan értelmes, és magától megtanulta a PECS-es kommunikációt, így nincs annyira bezárva. Szerencsére egyre többet van velünk - az elmúlt egy-két hónap bezárkózása után ez nagy öröm.

És van egy igazán szuper nagyfiam, aki ezüstérmet szerzett egy teniszversenyen, a fél életét továbbra is a pályán tölti, bár néha beiktat némi bulizást is, és újonnan tapasztalt érdeklődéssel tanulja az új - és példakép!! - tanára földrajz- és történelemleckéit.

Egyébként is elvagyunk, elvileg minden OK, bár a jövő néha kilátástalan, ezért is kell változtatnunk, 2-3 év távlatában gondolkozunk, de már nemcsak álmodozunk, elkezdődött a komoly tervezés. Lépni kell, mert a jövőnk így bizonytalan.

Mindig remélem, hogy sikerül leírnom a gondolataimat, és talán sikerülni is fog a jövőben, de mire a rövid helyzetértékelés végére értem, természetesen eléggé el is fáradtam..