Szuperanya

Nagyon sokszor, több helyről hallom - szemtől-szembe, hogy a hátam mögött mi megy, azt nyilván nem tudom -, hogy milyen szuper vagyok.
Nyilván a gyerekekről van szó, arról, hogy egész jól megbirkózom az autizmussal, egész jól működik továbbra is a családunk, nem törtem össze, viszonylag még türelmes is vagyok és a józan eszem is megvan többé-kevésbé.

Nagyon örülök ezeknek a megjegyzéseknek, simogatják a lelkem, feldobják a napom, igazolnak.

Pedig mindez csak illúzió.
Egyszerűen nem tehetek mást. Ez a dolgom. És szerintem sokan mások megtennék, és meg is teszik. Dicsérem én is magam, pedig szerencsém is van: mert túl a negyvenen valóban rengeteg tapasztalat, életbölcsesség (?) halmozódott fel bennem, a látóköröm is elég széles.
Szerencse, hogy ilyen házasságban élek, amilyenben, hogy a férj társ is, és aktívan részt vesz a gyerekek életében.
Szerencse, hogy viszonylagos anyagi biztonságban megtehetem, hogy szemmel tartom a gyerekek fejlődését, hozom-viszem őket, utánaolvasok, elmegyek mindenhová, ahol tanulhatok - napi minimum 8 óra munka után ezt nem tehetném meg.
Szerencsés vagyok azért is, mert nem rágódok a múlton - általában sem -, hanem megoldást keresek, és dolgozom, hogy minden jobb legyen.

És így minden jobb is. Persze a dicséret attól még jólesik.