2 éves

a legkisebb babánk.

Volt torta - a szokásos mézes csokis szokásosan Mohától -, volt ajándék, egy zenélős és okosítós és püfölős (ezek a kedvencek Zalánnál mostanában), játék és játszóház.

Mit is írhatnék róla? 13 kg és 90 cm. Gyönyörű - egyre kevésbé - szöszke és zöld szemű (mint én, és ugyanúgy látszik a szeme barnának, szürkének is, fénytől, kedvtől, ruhától függően).

És itt akad meg bennem a szusz, mert hogyan is folytassam? Nem sorolom, mit tud, mert már kiderült - bár nem 100%, csak 90, haha -, hogy ő is más.
Nem hazudok, hogy nem fáj. Nem akarom azt sugallni, hogy jó az autizmussal együtt élni, mert marha nehéz. Duplán, két ilyen kicsivel, először azt mondtam, kibírhatatlan. Másfél éves korában - félig nevetve - mondtam, hogy ha ő is érintett, felkötöm magam. Már szó nincs erről, kibírom, bár ha belegondolok, megszakad a szívem, és mivel Zalus egyáltalán nem beszél, még jobban aggódom érte, mint Kristófért, bár már tudom, hogy tehetek érte sok mindent, és nem mindent kell elölről kezdenem.

De nem gondolok bele, mert nincs időm, mert tenni kell és csinálni, és fejleszteni, és gondolkodni, és örülni minden sikernek, és új embereket megismerni. Csak este, mikor alhatnék vagy hajnalban, mikor kilopózom a Xanax-ért (apa aggódik ilyenkor, ezért szedem inkább a háta mögött), akkor nézek szembe vele, hogy olyan az életem, mintha egy gonosz boszorkány megirigyelte volna a nagy boldogságunkat, és ezért megátkozott.

Szeretem, imádom őket, csak félek, mi lesz velük, ha én nem leszek, és ettől pánikolok, és pár hónapja éltem át életem első pánikrohamát (addig úri huncutságnak gondoltam ezt is, mint a depressziót régen), aki azóta is gyakran a vendégem, és bár el tudnám küldeni innen jó messzire, de egyelőre örülök, hogy bírok vele.

És közben érzem, hogy egyáltalán nem vagyok rossz helyzetben - lehetnének súlyosan érintett, szellemi fogyatékossággal társult esetek, vagy lehetnék egyedül, segítség nélkül -, jó "tanáraim" vannak, szépen fejlődnek stb., de mindez csak akkor segít, ha az "új" világomban vagyok, és nem a hagyományosban, ahol a szülők veszekszenek az "átlag-gyerekükre", élik az "átlag-életüket", mert ebben a világban én már sosem leszek itthon, csak percekre.

Hát.. ilyen egy szülinapi köszöntő nálunk. Nem átlagos:)