Zalán lassan 3

... és méggsem az jut eszembe, hogy de nagy már. Ő még mindig kicsi. Más is mondta már, hogy a családban a legkisebb mindig kicsi marad valahogy, kevésbé önálló, ügyes, inkább kis ölbemanó. (na jó, ez olyan cukiszó, amit igyekszem soha többé nem használni, most jobb híján sikerült)

Nem tudom, az autisága mennyire számít, mert ő amellett, hogy kicsi, bizonyos szempontból eléggé érintett is, sok szempontból jobban, mint akár Kristóf, és néha olyan kis magányos. Elvonult, kis remete. Annyira nem hat rá a külvilág, hogy valóban képes lenne átesni embereken. Gondolkodás nélkül odamegy másokhoz, és elveszi azt, ami megtetszik neki. Mondjuk innivalót, játékot, táskát, kulcsot, telefont... És mindezt anélkül, hogy ügyet venne a másik emberre. Ezt félelmetes látni.
Apa a minap erről beszélt, miközben az ölében ringatta Zalánt, nagyon aggódik érte, mert olyan nagyon fura, és milyen kár, hogy a sok ember nem látja benne az okos, édes babát, csak a kezelhetetlen miniszörnyet.
Itthon persze jobb a helyzet, néha már igen szociális. És időnként a nagymamákra azért hederít:)
Időnként hangosan kacag, és szaladgál fel-alá. Időnként fájdalmasan sír - látszólag ok nélkül -, és potyog a könnye, és lehetetlen megvigasztalni. Máskor pedig fetreng a földön, és sikít, és rugdos - és itt sem mindig egyértelmű, hogy miért.

Szóval vannak dolgok, és rájöttem (nem volt túl nehéz), hogy az autistákat marhára nem szeretik az emberek. Számukra - főleg, mivel nem látható fogyatékosságról van szó - neveletlen, elkényeztetett, idegesítő kölykök, akiket jó lenne szájonvágni. Tudom, milyen érzés, én pont így voltam, és megvolt a véleményem az idióta kölykökről, és főleg a nemtörődöm, felelőtlen szülőkről, akik képtelenek venni a fáradságot, nem nevelik a gyereket, a legkisebb ellenállás felé mennek. Nagyon szégyellem magam utólag ezekért a gondolatokért, és ezért sem húzódom a háttérbe, hanem kiállok az autizmusért/ellen/védelmében (nem kívánt törlendő), vállalom, hogy fogyatékos gyermekeim vannak, és igen, ezzel lehet élni, és nem, nem neveletlenek, csak mások.

Mert hogy a fogyatékosok elbújnak. Nemcsak az autisták, hanem az összes többi fogyatékos. A
felnőttek és  a gyerekek, és a normál szülők eldugják a fogyatékos gyereküket. Biztos mindenki látott már kerekesszékest, vagy Down-os gyereket, de nagyon ritkán. Amikor olyan helyen vagyok, ahol nagy az előfordulási valószínűség - kórházban vagy fejlesztőhelyen - mindig megdöbbenek, milyen sokan vannak. Milyen sokan vagyunk:/
És többek között ezért nem tudunk bánni a fogyatékosokkal, mert nem látjuk őket, nem napi szintű a találkozás, hanem eseményszámba megy, és nem tudjuk, mit tegyünk. Nézzünk? Mosolyogjunk? Kérdezzünk? Nem bántó? Biztos bántja, inkább úgy teszek, mintha nem is látnám. Mintha észre sem vettem volna. (Megsúgom, ez a legbántóbb magatartás, a létező legnagyobb tapintatlanság.)
Véleményem szerint igenis a fogyatékosok családja nagymértékben tehet arról, hogy nem megfelelően bánnak velük. Ha mindannyian együtt élnénk, akkor megszokott, mindennapi integráció, inklúzió valósulhatna meg, nem ez lenne a cél az oktatásban, mert nem ott találkoznának először másokkal az emberek, hanem lenne tapasztalatuk. Tudom, hogy nehéz, és néha jó begubózni, és van olyan élethelyzet - főleg autistáknál -, amikor nem is szabad átmenetileg közösségbe menni, olyan súlyosak a magatartásproblémák, de erre vannak módszerek, pedagógusok. Nem szabad elzárni a gyerekeket!
Ismerek olyan családot, ahol a gyerek már 6 éves, és most volt először bevásárolni. Ahol nem mutatkozhat az iskolás testvér osztálytársai előtt, mert mit szólnának a társak? Ahol az egész család otthon ül (3 gyerekkel), és tévéznek napszám, mert a fogyatékos tesó miatt az egészségesek sem mehetnek sehová.
És nem húznám ezt tovább, de a sikeres integráció feltétele az, hogy legyen kit integrálni.

Szóval az autistákat nem szeretik, és Zalán néha nagyon az, vérlázítóan magányos és önző, és pökhendi, pedig egy nagyon okos, érzékeny és szeretnivaló kiskrapek.
Számol - múr húszig, és visszafelé is -, ismeri a színeket, és mondja is őket, pijos, sárda, ké, és ezenkívül is egyre több szót használ -nem mindig, nem mindet, nem konzekvensen, de időről-időre, és helyesen: ojjó, ó(r)a, táé(r), Zajjá, apa, aja, teát.
Bukfencezik és fejenáll, 40-es puzzlet is kirak, a számfogalma kialakulófélben, ha sétálunk, autók mellett a rendszámokat "olvassuk" mostanság.